Mennyezet – Józsa Márta jegyzete
Gondolatok egy kórházban készült fotó kapcsán. „… itt naponta rászakadhatna egyesekre a mennyezet, az óriási hazugságok okán, de valamiért nem teszi. Jól működhetnek Magyarország fölött az égi tetőfedők …”
Annyit érünk amennyink nincs - Dési János jegyzete
Cigány itt az, akinek ebből elege van. Nyilván félrevezetett cigány, ha ezt nem akarja. Mert ha okos cigány lennénk, akkor a külügyminiszterrel repkednénk, közben pezsgőt kortyolnánk a kaviárhoz, hiszen magasan iskolázottak lennénk, akiknek fentről, onnan látszana, hogy nem térkép e táj, s a magasból még megvan az ország.
Még gombócból is sok – Rózsa Péter jegyzete
Még gombócból is sok a 16, nemhogy 16 ilyen évből! Bocsánat Szabó István nevű facebook-os posztoló olvasótól, hogy elloptam a péntek reggel közzétett gondolatát, de annyira találó, hogy folytatnám is nyomban.
Az abszurdum is stagnál – Selmeci János jegyzete
Abszurdum, hogy, 3,5 év gazdasági stagnálás után még mindig több mint 30 százalékon áll a kormánypárt, sőt akár még nyerhet is, a gazdasági miniszter pedig nem új munkát keres, vagy legalább egy számológépet valahol, hanem a Facebookon ír top tízes (bocsi, kilences) listát arról, hogy ki a nagyon hülye, és nincs rajta a kormány.
Sakkjátszma, vagy szétesett kampány - Kárpáti Iván jegyzete
Van az a pillanat, amikor az ember megáll, visszatekeri fejben az elmúlt heteket, és felteszi a kérdést: ez most zseniális sakkjátszma, vagy egyszerűen szétesett a kampány? Mert amit Lázár János produkál, az kétféleképpen értelmezhető. És egyik sem megnyugtató.
Pandadiplomácia - Józsa Márta jegyzete
Keleti nyitás ide vagy oda, itthon is jó lenne valamilyen célszerű szimbólumot találni a faunánkban, hogy nehogy elbízzuk magunkat, legyen valami újabb aggódni való.
Vörös kód – Józsa Márta jegyzete
Nem is rossz ötlet, húzzanak el valamennyien melegebb éghajlatra, abba a megérdemelt kilenc körbe, amelyre Dante főműve utal. Addig is félve dideregjen a nincsteleségbe taszított, vagy abban hagyott polgártársainkkal együtt mindenki, aki felelős az elnéptelenedő, lecsúszott régiók magára hagyásáért, a nyomorgók lenézéséért, az őket segítők üldözéséért, és a rablásra alapozott hatalmi cinizmusért.
A mindenható állam jóindulata
A rezsistopot hatalmas tettként állítják be, pedig valójában beismerés. Annak beismerése, hogy a társadalom jelentős része már nem bír el egy kicsivel magasabb számlát sem. Hogy a tartalékok elfogytak, hogy a "rezsivédelem" nem stabilitást teremtett, hanem egyensúlyozást a szakadék szélén.
A politikai mérce mint múzsa – Gábor György írása
6/02/2023 19:52
| Szerző: Gábor György
Mi is valójában az Orbán-kormány miniszterének ars poeticája?
Arra a kérdésre, hogy a kulturális szolgáltatások megítéléséhez szükséges-e a politikai mérce, Csák János ezt válaszolta: „Szükséges is politikai mérce, hiszen a demokráciában értékeket közvetítő pártok versengenek, és amikor megnyerik a választást, azon értékek érvényesítésére kapnak mandátumot. Ez a tágasabb kultúraértelmezés a mai kormányzat számára az Isten, haza, család.”
Csák Jánosnak persze reménytelen lenne elmagyarázni, hogy sem demokráciában, sem monarchiában, sehol semmilyen államformában nincs szükség a „kulturális szolgáltatások” megítéléséhez valamiféle „politikai mércére”, ez a kultúra lassú elfojtását és kimúlását szolgálná csupán. A kultúrával szemben támasztott „politikai mércéről” kizárólag az az ember spekulál, akinek halvány fogalma sincs a kultúráról, annak mibenlétéről, ám miniszteriális-hatalmi helyzetéből fakadóan képes talán még önmagával is elhitetni, hogy zagyválkodása maga a minősített hozzáértés és a tündöklő értelem. Szegény Csák János! Ha van igazi tagadása az esztétikai minőségnek és mindennemű kulturális megnyilvánulásnak, az épp a politikai mérce maga, azaz a kultúrával szemben támasztott mindennemű politikai elvárás és persze a hatalom mércéjéhez igazodó támogatási elv. Csák a diktatúráról beszél megértő szeretettel és mély empátiával, annak egyik lényegét tárja fel, vagyis beszéde egyszerre realista korrajz és bensőséges önvallomás.
Az Orbán-kormány miniszterének ars poeticája.
De miért ne lehetnénk Csák János merő szamárságával megértők? Miért ne lehetne Csák Jánosnak igaza? Elvégre például a demokratikusan megválasztott Hitler hatalomra kerülése után Thomas Mann nyugodtan maradhatott volna Németországban, csupán a politikai mércének kellett volna megfelelnie: legfeljebb nem Józsefről és testvéreiről írt volna, hanem Brünhildről és a valkűrökről, a Doktor Faustusban Wendell Kretzschmar pedig nem Beethoven opus 111-es szonátáját elemezte volna, hanem a Horst-Wessel-Liedet, továbbá az éppen aktuális politikai mérce szerint nem az „Isten, haza, család” eszmei triásza vezette volna pennáját, hanem az „Ein Volk, Ein Reich, Ein Führer”. Így nem is kellett volna az USA-ba kitántorognia, szépen maradhatott volna a fenekén, valahol a festői Weimar melletti dombok lankáin, közel Buchenwaldhoz.
De hazai példákon is illusztrálható Csák Jánosnak a demokrácia, a kultúra és a kívánatos politikai mérce elkerülhetetlen szimbiózisáról alkotott innovatív gondolatfutama. Semmiféle esztétikai kifogás nem merülhetett volna fel mondjuk Csurkával, Szentmihályi Szabó Péterrel vagy Döbrentei Kornéllal szemben, ha az „értékeket közvetítő pártok” versengéséből akkoriban győztesen kikerült szoclib kormányzás idején mindketten teszem azt gender tematikájú műveket írtak volna, vagy A fekete szép, esetleg A zsidó szép címmel nagyregényt, netán Soros, az angyal címmel kedves misztériumjátékot. Miként ma sem lenne probléma például Spiróval, ha a pártok versengéséből mostanra győztesként kikerült Fidesz értékeit közvetítő politikai mércének megfelelve írna egy szép Horthy-tetralógiát, Závada megírná végre Prónay Pál regényes élettörténetét, s Parti Nagy rímekbe szedve vetné papírra Soros, az ördög című poémáját.
Szóval menne minden, mint a karikacsapás, a váltógazdaság egymást követő politikai mércéi pedig természetes úton gondoskodnának íróink, művészeink folyamatos, minimum négyévenkénti megújulásáról. S a magyar történelmi hagyományokon túllépve innentől emelt fővel lehetne elmondani, hogy egy kormányváltást követően messze nem valamiféle gerinctelen megalkuvásról, privát előnyökben, juttatásokban, elismerésekben reménykedő jellemtelen átállásról van szó, és nem is válik szükségessé a továbbiakban a „belülről bomlasztás” meg a „még mindig jobb, ha az én könyveim jelennek meg, mint amazé” kínos mentegetőzése, mostantól elégséges a politikai mérce determinisztikus hatásának törvényszerűségére utalni.
Jelen tudásunk szerint mindössze egyetlen országban adódhatnak komolyabb nehézségek. Kellő megértéssel gondoljunk ugyanis arra az olasz regényíróra, aki körül két-háromhavonként változik a kormány: már az első fejezet felénél módosítania szükséges a politikai mércét, s mire eljut a huszonötödik fejezethez, addigra nagyjából nyolcvanhárom politikai mérce bőrébe bújt múzsa csókolta homlokon.
