„Köszönjük,
Publicisztika
Jelentés szögesdrót országból – Hardy Mihály jegyzete
Publicisztika

Jelentés szögesdrót országból – Hardy Mihály jegyzete

A kiindulási pont mindenképpen az, hogy az Orbán-kormány gyakorlatilag felszámolta a menekültügyi ellátási rendszert, lehetetlenné tette, hogy normális (értsd: európai) eljárásban megállapítsák, hogy ki jogosult védelemre és ki a gazdasági bevándorló vagy egyéb kalandor, védelemre nem jogosult személy.

Lista – Szénási Sándor jegyzete
Publicisztika

Lista – Szénási Sándor jegyzete

Maradt még Deutsch "náci tempó” szövege. Tényleg joga van egy embernek másokat egy listázás miatt lefasisztázni, akinek a haverjai folyamatosan listáznak és bélyegeznek meg egész társadalmi csoportokat? Vagy azért, mert liberális, vagy annak kinevezett filozófusok, vagy pedofilként kezelt melegek, vagy az ún. Soros-hálózat "ördögien gonosz” figurái, köztük a TASZ nevesített munkatársai, vagy külföldi ügynöknek titulált civilek, vagy be nem hódolt kisegyházak, lázadni merészelő tanárok, a kormánylapban szégyenlistára került bírók, orvosok, ellenzéki művészek, vagy Kövér László szép szavaival "nyikhaj, senkiházi, utolsó, tollforgató terroristák”: értsd újságírók.

Pokoli trófeák – Rózsa Péter jegyzete
Publicisztika

Pokoli trófeák – Rózsa Péter jegyzete

Éppen egy nappal az Európai Parlamenti képviselő választás előtt jelentette be az Akadémiai Dolgozók Fóruma, hogy mivel az egyetem a Lex CEU óta már nem vett fel újabb hallgatókat a magyar akkreditációs képzésre, és közben a Bécsbe költözött / űzött kampuszon felépült a teljes képzési rendszer, végleg befejezik az oktatási tevékenységet.

A politikai mérce mint múzsa – Gábor György írása

6/02/2023 19:52

| Szerző: Gábor György

 | Szerkesztő: Pálinkás János

Mi is valójában az Orbán-kormány miniszterének ars poeticája?

Arra a kérdésre, hogy a kulturális szolgáltatások megítéléséhez szükséges-e a politikai mérce, Csák János ezt válaszolta: „Szükséges is politikai mérce, hiszen a demokráciában értékeket közvetítő pártok versengenek, és amikor megnyerik a választást, azon értékek érvényesítésére kapnak mandátumot. Ez a tágasabb kultúraértelmezés a mai kormányzat számára az Isten, haza, család.”

Csák Jánosnak persze reménytelen lenne elmagyarázni, hogy sem demokráciában, sem monarchiában, sehol semmilyen államformában nincs szükség a „kulturális szolgáltatások” megítéléséhez valamiféle „politikai mércére”, ez a kultúra lassú elfojtását és kimúlását szolgálná csupán. A kultúrával szemben támasztott „politikai mércéről” kizárólag az az ember spekulál, akinek halvány fogalma sincs a kultúráról, annak mibenlétéről, ám miniszteriális-hatalmi helyzetéből fakadóan képes talán még önmagával is elhitetni, hogy zagyválkodása maga a minősített hozzáértés és a tündöklő értelem. Szegény Csák János! Ha van igazi tagadása az esztétikai minőségnek és mindennemű kulturális megnyilvánulásnak, az épp a politikai mérce maga, azaz a kultúrával szemben támasztott mindennemű politikai elvárás és persze a hatalom mércéjéhez igazodó támogatási elv. Csák a diktatúráról beszél megértő szeretettel és mély empátiával, annak egyik lényegét tárja fel, vagyis beszéde egyszerre realista korrajz és bensőséges önvallomás.

Az Orbán-kormány miniszterének ars poeticája.

De miért ne lehetnénk Csák János merő szamárságával megértők? Miért ne lehetne Csák Jánosnak igaza? Elvégre például a demokratikusan megválasztott Hitler hatalomra kerülése után Thomas Mann nyugodtan maradhatott volna Németországban, csupán a politikai mércének kellett volna megfelelnie: legfeljebb nem Józsefről és testvéreiről írt volna, hanem Brünhildről és a valkűrökről, a Doktor Faustusban Wendell Kretzschmar pedig nem Beethoven opus 111-es szonátáját elemezte volna, hanem a Horst-Wessel-Liedet, továbbá az éppen aktuális politikai mérce szerint nem az „Isten, haza, család” eszmei triásza vezette volna pennáját, hanem az „Ein Volk, Ein Reich, Ein Führer”. Így nem is kellett volna az USA-ba kitántorognia, szépen maradhatott volna a fenekén, valahol a festői Weimar melletti dombok lankáin, közel Buchenwaldhoz.

De hazai példákon is illusztrálható Csák Jánosnak a demokrácia, a kultúra és a kívánatos politikai mérce elkerülhetetlen szimbiózisáról alkotott innovatív gondolatfutama. Semmiféle esztétikai kifogás nem merülhetett volna fel mondjuk Csurkával, Szentmihályi Szabó Péterrel vagy Döbrentei Kornéllal szemben, ha az „értékeket közvetítő pártok” versengéséből akkoriban győztesen kikerült szoclib kormányzás idején mindketten teszem azt gender tematikájú műveket írtak volna, vagy A fekete szép, esetleg A zsidó szép címmel nagyregényt, netán Soros, az angyal címmel kedves misztériumjátékot. Miként ma sem lenne probléma például Spiróval, ha a pártok versengéséből mostanra győztesként kikerült Fidesz értékeit közvetítő politikai mércének megfelelve írna egy szép Horthy-tetralógiát, Závada megírná végre Prónay Pál regényes élettörténetét, s Parti Nagy rímekbe szedve vetné papírra Soros, az ördög című poémáját.

Szóval menne minden, mint a karikacsapás, a váltógazdaság egymást követő politikai mércéi pedig természetes úton gondoskodnának íróink, művészeink folyamatos, minimum négyévenkénti megújulásáról. S a magyar történelmi hagyományokon túllépve innentől emelt fővel lehetne elmondani, hogy egy kormányváltást követően messze nem valamiféle gerinctelen megalkuvásról, privát előnyökben, juttatásokban, elismerésekben reménykedő jellemtelen átállásról van szó, és nem is válik szükségessé a továbbiakban a „belülről bomlasztás” meg a „még mindig jobb, ha az én könyveim jelennek meg, mint amazé” kínos mentegetőzése, mostantól elégséges a politikai mérce determinisztikus hatásának törvényszerűségére utalni.

Jelen tudásunk szerint mindössze egyetlen országban adódhatnak komolyabb nehézségek. Kellő megértéssel gondoljunk ugyanis arra az olasz regényíróra, aki körül két-háromhavonként változik a kormány: már az első fejezet felénél módosítania szükséges a politikai mércét, s mire eljut a huszonötödik fejezethez, addigra nagyjából nyolcvanhárom politikai mérce bőrébe bújt múzsa csókolta homlokon.