Gábor György: A diktatúra kisvasútja
Figyeljünk csak jobban oda a nemzeti-keresztény etatizmus teljes erejével felbőgő egypárti „személyzetis politikájára”, amely az elmúlt napokban sokaknál heves szívdobogáshoz vezetett, holott nem történt semmi, csak a rezsim felvette az utazósebességét.
Kardos András: Valóság nagybácsi elvesztése
Nos, a Valóság nagybácsi addig kedves rokona marad az önkénynek, amíg az uralni tudjon a valóságot, amíg az alternatív világ materiális és spirituális irányítása a kezében van. Ha ez a konstrukció megbomlik, repedezni kezd a diktatúra bástyája, és a réseken beszüremkedik immár nem az alternatív, látszat valóság, hanem annak földi mása: Valóság nagybácsi mintha ekkor felszállna a vonatra, amely nemsokára indul, de egyelőre csak áll a pályaudvaron és pöfög.
Gábor György: Színház az egész Orbán-rezsim
Nem Orbán tiltotta ki a Vígszínházból Székely Csabának, a kortárs magyar irodalom nemzetközileg is magasan kvalifikált, rendkívül fontos műveket alkotó, kiemelkedő tehetségű drámaírójának a művét, hanem a Vígszínház miskolci kocsonyaként remegő ajtónállói, a szolgáltatásaikért és végtelen lojalitásukért pozícióba segített kegyencek, akik rendeltetésszerűen félik és rettegik a Nagy Őt, s akik pontosan tudni vélik (mert persze pontosan tudják is), mit mondana a Nagy Ő Székely Csaba "bátor, szabad, szókimondó" darabjára, amely – ennyi bizonyosnak tűnik – valószínűsíthetően nem a NER-nek állítana színpadi emlékművet.
Kardos András: A normalitás kisajátítása
Meggyőződésem, hogy minden diktatúra arra törekszik, hogy a normalitás fogalmát kisajátítsa és átírja saját képére, megfossza azt valódi jelentésétől. Kellett az alap. Olyasmi, mint „megvédlek”, én a béke, ők a háború, én a monogám család, te a szexuális eltévelyedés, vagyis: ki kellett sajátítani a normalitás fogalmát, és innentől kezdve a nyelv az ő szolgálatukba állt. A Gigafon egész tevékenysége a normalitás visszavétele.
Vásárhelyi Mária: Deák Ferenc és a lakájsajtó
Aki már végigült néhány, általa indított sajtó- rágalmazási- vagy becsületsértési pert, annak nagy eséllyel elmegy a kedve attól, hogy a bíróságon keresse az igazságát
Miklósi László: Itt a juss!
"A polgári engedetlenséget öt Kölcseys tanár kirúgásával kívánták megbosszulni és megtörni. Az egyre hevesebb, nem szűnő diáktüntetésekre könnygáz és ütlegelés volt a válasz."
Kardos András: Kiszera méra bávatag
Mindezt azért mondtam el, mert az a politikai bódulat, amelyet Orbán gátlásnélküli hatalomvágytól, vagyongyarapodástól, az ellenzék, a "progresszívok" elleni gyűlölettől vezetve, immár több mint egy évtizede gyakorol, úgy nyerhette el hitelét hárommillió embernél, hogy még a vele nem egyetértő értelmiség számára is – mint most láttuk – eladta önmagát és ezt a kiszera méra bávatag nyelvet egy új világ teremtő varázslójaként.
Gábor György: Kövér László istenes iránytűje
És csak szíves emlékeztetőül hoznám fel Ferenc pápa elhíresült szavait, őszintén remélve, hátha még Kövér agytekervényeit is képes lesz bejárni ennek a "demens vénembernek" a sűrűn idézett álláspontja: Sokkal inkább egy irgalmas ateista, mint egy templomba járó, de szívtelen keresztény!"
Vásárhelyi Mária: Trágyadomb, amelyen élünk
9/02/2023 05:26
| Szerző: Vásárhelyi Mária
A Völner–Schadl, valójában Varga–Rogán-ügy, nem egy minisztérium, hanem a teljes hatalmi elit működésének lenyomata. Az állam csapdába ejtése.
Mint egy folytatásos krimi epizódjai, úgy bontakoznak ki előttünk az ún. Völner–Schadl-ügy újabb és újabb fejezetei. Lehallgatott telefonbeszélgetések, videóra vett szexjelenetek, hatalmi befolyással elintézett egyetemi vizsgák, nejlonszatyorban átadott vesztegetési pénzek, hatóság által megsemmisített bizonyítékok, és ez csak a jéghegy csúcsa.
Ha eddig esetleg valamelyest bíztunk is a közigazgatásban dolgozók alkalmasságában, az államtitkár sommás véleménye maradék illúzióinkat is elveszi. Szerinte ugyanis „az EMMI az egy tárgyadomb... olyan embereket gyűjtenek itt össze a közszférában, akik sehol nem kellenek, csupa kisebbségi komplexussal rendelkező, irigy, rosszindulatú, lusta ember”. És ugyanő útmutatást ad a tolvajlás etikájáról is: „Aki úgy érzi, hogy nem bírja a felelősséget, az menjen máshova dolgozni, el akarom lopni, de a felelősséget nem akarom vállalni… azt én értem, de egyébként, ha a felelősségről van szó, azt ők megoldják”.
És bár mi tudjuk, hogy kit rejt a Tóni-Barbara-Ádám tengely, akikkel a 35 éves autópálya koncesszió lezsírozása ügyében kell beszélni, az ügyészséget ez egyáltalán nem érdekli.
Ha kétségünk lett volna afelől, hogy ez a mindent behálózó korrupciós inda átfonja a teljes hatalmi „elitet” és a közigazgatást, akkor most bizonyosságot nyerhetünk efelől is, hiszen a Végrehajtói Kar elnöke 50-60 kormánypárti politikus érintettségéről beszél, akik közül néhánynak már a nevét is ismerjük.
A fantázia szüleményeként, kriminek lehet, hogy szórakoztató lenne mindez, ám ha azzal kell szembenéznünk, hogy ez a mai magyar valóság, akkor inkább kétségbeejtő. Mert ne legyenek illúzióink, ami itt kibontakozik előttünk az nem egyetlen „tárgyadomb minisztérium”, hanem az egész magyar közigazgatás és kormányzás látlelete. A korrupció horizontálisan és vertikálisan is behálózza a magyar állam működésének egészét. Hiszen bár a Fidesz szája ízének megfelelően, a közbeszédben Völner–Schadl-ügyként emlegetjük, ez alsó hangon is Varga Judit–Rogán Antal-ügy. Sőt, valójában az is elképzelhetetlen, hogy az igazságügy miniszter és az ő kezét fogó miniszterelnök nem tudott arról, hogy mi folyik a végrehajtói karban. Már csak azért is, mert az új végrehajtási törvényt eleve úgy cikkelyezték be, hogy lehetőséget teremtsen a maffiaszerű működésre.
Világosan kirajzolódik az is, hogy hogyan tartják markukban egymást a hatalmi „elit” tagjai. Az immár börtönben ülő Schadl György mind a mai napig a Végrehajtói Kar elnöke, nyílván azért, mert nem merik leváltani. Mert ő tudja a legjobban, hogy az általa kinevezett végrehajtók közül ki, milyen piszkos ügyletekben vett részt. Völner Pál pedig lebukása után még hónapokig szavazgatott a Parlamentben és zavartalanul folytatta ügyvédi praxisát. Ez csak azért történhetett meg, mert tőle a hatalom csúcsán lévők félhetnek. Félnek, hogyha nem bánnak jól vele, akkor eljár a szája. Esetleg elkezd mesélni arról, hogy a legfelsőbb régiókban ki mindenki érintett az állami koncessziók levajazásában, a korrupciót támogató törvények megalkotásában, ki-kinek a végrehajtói karba történő felvétele érdekében járt közbe vagy mondjuk valójában ki rendelte meg politikusok és közéleti szereplők lehallgatását.
Ügyvéd barátaim gyakran panaszkodtak, hogy nekik nem egy-egy vagyonjogi per megnyerése a nagy feladat, hanem annak elérése, hogy az ítéletet végre is hajtsák. Ebbe csaknem mindenkinek beletört a bicskája. Mert a végrehajtók nem az ítéletek végrehajtásával, hanem a nehéz helyzetbe került, teljesen védtelen emberek kifosztásával voltak elfoglalva. Az elmúlt években nap-nap után láthattuk a tudósításokat, idős, beteg, szegény emberek kilakoltatásáról, családok földönfutóvá tételéről és most összeáll a kép egy velejéig romlott rendszerről, amely a legelesettebbek kíméletlen kifosztásából is hasznot húz.