Gábor György: Hurrá, eltaláltuk!
Egyes egyházi vezetők úgy járnak-kelnek, forgolódnak a párt- és állami vezetők társaságában, mint az 1950-es évek kommunista rendszere által életre keltett szép emlékezetű békepapság intézményének harcos egyházi aktivistái, erre a célra kiszemelt és jól teljesítő papok, lelkészek, rabbik.
Rényi András: Rendhagyó nekrológ
A Szabadság-klub politikai publicisztikáknak, nem nekrológoknak fenntartott rovat. De talán nem blaszfémia, ha a halálhírrel mégis itt és így hozakodom elől – mert az elhunyt iránt érzett tiszteletem oka bizony nem független e rovat szellemétől.
Arató András: Ki a diplomata?
Hazánkban az életszínvonal tovább emelkedik. Elkészült a tihanyi mintagazdaság, ahol jól látható, hova jutott a munkásosztállyal szövetséges parasztság. További fejlesztésre persze lenne mód, ugyanis egyelőre a Nemzet Jachtja nem tud közvetlenül a téesz-épület mellett kikötni. És az imperialisták sem alszanak, megtagadták a vízumot jeles hazánkfiától, aki fontos küldetésben vállalhatna részt, ha eljutna a tetthelyre. Elmondaná az Appalache- és a Sziklás-hegység között lakóknak, amit a műveltebbje magától a miniszterelnöktől már jó ideje tud: a világot Donald Trump hivatott megmenteni.
Csillag István: A korbácsfonó
A tengerkorbácsolás meg folytatódhat tovább, hiszen a jó nép – ha már nem fussa kenyérre – kajolja a demagógiát, a koncra váró oligarchák meg előre örülnek, ha néhány multi ennyi szakszerűtlenség után bedobná a törölközőt és ők – a főnök jóváhagyásával – megvásárolhatnák (szarért-húgyért) üzleteiket.
Arató A.: Novák Katalin felnőtt a feladathoz
Gondolatainak szárnyalása megközelíti, talán meghaladja a Nemzet Fürkészéét is, máshoz meg nem hasonlítjuk, mert el akarjuk kerülni a szentség- és felségsértés gyarló bűnét. Államfőnőnk nem elégedett meg azzal, hogy egy pontot kanyarítson a 12 már meglévő elé (amelyikben sajtószabadságról, Unióról és egyéb zavaros és liberális eltévelyedések delirálnak), hanem megalkotott egy komplett, vadonatúj tucatos művet, a magyar családok 12 pontját.
Gábor György: Újév előtt, elmúlt éveink után
E sorok írója nem mondana igazat, ha reménytelinek próbálná láttatná a helyzetet, de tisztességtelen volna, ha a fentiek ellenére nem kívánna mindenkinek, akit csak megillet, mézédes újévet! Sáná tová umetuká!
Arató A.: Életeteket, véreteket, adótokat
Reptér nélkül nincs teljes élet! A mostani kiszolgáltatott helyzetet meg kell változtatni, hiszen ha a nyugati tulajdonos egyszercsak úgy dönt, összecsomagolja és hazaviszi a Liszt Ferencet, itt maradunk rapszódia nélkül, a repülők meg éppúgy nem tudnak leszállni, mint kócsag a magyar tenger lebetonozott partján. És még olcsó is, pusztán két atomblokk negyven százalékába kerül. Ráadásul megvehetjük a saját pénzünkből, annak ellenére, hogy az állampolgár adójának mértéke folyamatosan csökken: míg pár éve egy átlagkereső havonta 25 kiló paradicsommal járult a nemzet kasszájához, ez most már alig 10 kiló.
Arató András: Sci-fi, kabaré, tragikomédia? – hírek özöne
"Nehéz átlátni, miként tud valami egyre gyakrabban, továbbá újra és újra kiderülni, annak ellenére, hogy egy-két "újra és újra" tapasztalata már a hátunk mögött van." – Arató András a hét híreit sózza-borsozza és tálalja.
Gábor György: A lentnél még lejjebb
27/03/2023 14:41
| Szerző: Gábor György
Minden máshogy, minden fordítva van: a fölfele ebben a világban valójában lefele, a kifele emitt valójában befele, az alj lentről tart felfele, megfordulva, hiszen a gyökér virágzik, a virág pedig egészen biztosan lefele kényszerül. Semmiből lett 60 milliós semmi, míg eközben mások meghalni mennek a lefele süllyedő kórházakba, meghülyülni a lefele süllyedő iskolákba, emitt éheznek, amott fáznak, de kell még pénz az EU-tól, követeljük, elvégre nekünk az jár.
Friedrich Hölderlin: Hardt-i szöglet
Lefele sűlyed az erdő,
És bimbókként függnek
A lombok befele, nékik
Lentről virágzik fel az alj,
Nem éppen kiskorún,
Tudniillik Ulrik
Itt ment; gyakorta töpreng a lábnyom felett
Egy nagy végzet
Készen, a helyen mi még hátravan.
Sejtelmesen gyönyörű költemény, Weöres Sándor fordításában. Ebben a világban minden fordítva történik: az erdő nem fölfele, hanem lefele sűlyed (nem süllyed!), a lombok nem kifele, hanem bimbókként függnek befele, lentről virágzik fel az alj, s emelkedik a magasba, a lábnyom felett pedig egy nagy végzet töpreng, készen, mi még hátravan.
Minden máshogy, minden fordítottan: a fölfele ebben a világban valójában lefele, a kifele emitt valójában befele, az alj lentről tart felfele, megfordulva, hiszen a gyökér virágzik, a virág pedig egészen biztosan lefele kényszerül, egyenest a föld alá, a láthatatlanságba, mert itt virágnak helye nincs, s az eljövendő, a várva várt jövő megkerülhetetlen végzetként már ott van készen a jelenben.
Iszonyatos világ, szörnyű világ, kilátástalan világ: az őrület világa, a semmi máshoz nem hasonlítható rettenet világa, megcsavarodott, önmagából kifordult, értelmezhetetlen és megszokhatatlan ellen-világ.
Most próbáljuk ezt a rettentő erdőt közelebbről szemügyre venni. Mondjuk egy lombkorona sétányról.
Lentről virágzik az alj, az erdő nem fölfele, hanem lefele, bele a talajba, az anyaföldbe, ahonnan az akkumulátorgyárak hamarosan még a maradék nedvességet is magukba szívják, hiszen kell majd a víz, dögivel, a lombok nem kifele, hanem befele függenek, bimbókként, egyenest bele jól körülhatárolható zsebekbe, az alj, a lent felettünk, már mindenki lehagyott, mindenki elhagyott, mindenki fölénk nőtt, a nagy végzet, a várakozás, a remény, a sok-sok ígéret pedig már rég készen, reményvesztetten, fátumként és balszerencseként, rendeltetésszerűen, itt, ezen az istenverte helyen, mi még hátravan.
De vajon mennyi lehet még hátra ebből a végzetből?
A verset Hölderlin írta. Az a Hölderlin, aki a tübingeni egyetemen együtt tanult Hegellel és Schellinggel.
Nem lett pap, pedig annak szánták. Szerelme meghalt, rettentő magány vette körül. Környezete elmebeteggé nyilvánította, s élete végéig egy becsületes asztalosmester viselte gondját.
Ma aligha akadna asztalosmester, avagy bárki más, aki megtenné ugyanezt. Ma nem tisztességes asztalosmesterekből, hanem lombkoronasétányból akad bőven. Arról lehet nézni a felfelé törő aljzatot, a befelé lombosodó bimbókat és a föld alá süllyedő fákat.
És az ótvaros nagy hazugságot.
A végzet pedig a szó legvalóságosabb értelmében itt tényleg készenáll. A jövő, amelyről az egykor volt múlt éppen adott jelenében már annyian írtak, Mikszáth és Eötvös, Ady és Móricz, a lábnyomról, ami sohasem változik.
A lábnyom, amelynek gazdája épp a 60 millió forintos támogatással a zsebében halad tovább, köszönve a sok pénzt az EU-nak, jó vétel volt, semmiből lett 60 milliós semmi, alulról fölfelé, kintről befelé, míg eközben mások meghalni mennek a lefele süllyedő kórházakba, meghülyülni a lefele süllyedő iskolákba, emitt éheznek, amott fáznak, de kell még pénz az EU-tól, követeljük, elvégre nekünk az jár, finn és svéd adófizetőktől, rohadjanak meg inkább ők, meg az olasztól és a hollandtól, meg a dántól és a némettől, a franciától és az osztráktól, nyomorultak, haláltusájukat vívják, döglődnek, elveszőben vannak, kihalóban vannak, minek is nekik a pénz, minek is nekik a lombkorona sétány, nekik már annyi, közben a többiek mindenben előrébb tartanak, már lassan a románok is, de hát fordított itt minden, mi vagyunk előrébb, föntről lefele, jó mélyen, bele az anyaföldbe, és követelünk és toporzékolunk, hogy még és még és még és még, mert kell megint az EU-s pénz, jól jön az, most épp föld alatti fagyökérsétányra, alulról pillantva felfele, kuratóriumokba rendeződve, hallod, rohadék EU, adj még, kell még, ennél lejjebb már aligha süppedhetünk, merülhetünk, ereszkedhetünk, és lentről virágzik fel az alj.
A legalja.
