"Kit csaptunk be?... Az imperialistákat? Azoknak alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni!... Mi nem ígérgetünk a levegőbe, Pelikán."

Aki arra kíváncsi, hogy mi van Lölő ladikjával, "Andi" pszeudokávéjával, "Gabi" szét- és összemenéseivel, keresztény hitével, exével, kekszével, az ne olvassa ezt a szöveget tovább. Ugyanis ezen faékszimbolikák olyan mélyen vannak, ladikkal, milliárdokkal, hittel, válással, fellépéssel, lelépéssel, hogy eme puritánságig lebutított primitívség meghaladja ama szükségletünket, hogy pletykaanyuk pletykáiból értsük meg a rendszert.

Éberség, nertársak, az ármányveszély nem múlt el, emlékezzetek csak, ki és miképpen nyert Dávid és Fóliát küzdelmében! Ne hagyjuk, hogy a történelem ismételje önmagát!

Ennél ezerszer jobb volt az összes ótvaros diktátor, köztük Ceaușescu az arany WC csészéjével és WC keféjével, mert ezekben a szörnyetegekben – úgy tűnik – akadt még valami atavisztikus emberi maradvány, minimális szemérem, jóérzés, gátlás vagy nem is tudom, micsoda, szemben Szalay-Bobrovniczky Kristóffal, aki mindezektől a humán nyomoktól garantáltan mentes, maga a pőre fideszség, hiszen amazok nem múzeumokat csesztek szét, csak a maguk képére és hasonlatosságára rendezték be otthonaikat. A jelenlegi magyar hadügyminiszter viszont ugyanezt az ország egyik fontos, frekventált és kedvelt múzeumával tette meg.

Puzsér Róbert bizonyos értelemben korunk hőse. Ha valaki ennyit szerepel és beszél nyilvánosan, ráadásul ekkora elánnal, ott akkor is jelen van a hibázás, a túlbeszélés, és a túlhevülés veszélyfaktora, ha akkora a rutinja, mint neki. Tévedései közé tartozik, hogy vélt radikalitásában tovább szítja a liberális háttérhatalom legendájánák tüzét, s noha tudom, hogy nem akarja, mert másfelől Orbánék fontos kritikusa, de a liberális kulturális elit démonizálásában sajnos pont ugyanazt csinálja, mint az általa joggal mélyen megvetett Bayer Zsolték.

Olyan ez a Rose d’Or, mint a konyak (volt a komenizmusban). Utóbbit a munkásosztály saját italaként tartotta számon, amit az ő választott képviselőin keresztül fogyasztott.

Jól értsük meg egymást. Tusványoson Pesty László ősfideszes, barát és hű társ, egy olyan helyzetben, amikor nyilván mindenki lazábban mozog és beszél, Orbán egyik bizalmi emberétől szeretne másfél (!) percet kijárni egy meghallgatásra, hogy előre elmondja a vezérnek, milyen nagy bajok is vannak. Hiszen, folytatja, ha kapott volna másfél percet, akkor másképpen alakul napjaink történelme. Ez a kis epizód a diktatúra abszurditásának tragikomédiája.

Andreának azt a kérdést nem szükséges föltennie, sem önmagának, sem barátainak és jótevőinek, „hogy kik vagyunk és hogy mivé leszünk”? Erre a kérdésre a B-közép szektás rajongóit vagy a kézből etetett csicskáit leszámítva ma már egy egész ország tudja a pontos választ.

A kapitalizmusnál dinamikusabb, és önmagát ennél jobban korrigáló rendszert még nem találtak ki.

Vannak olyan művek, amelyek őszintén beszélnek az emberi kapcsolatok egyik évezredek óta létező fajtájáról, a homoszexualitásról, mint a létező világ valóságos és természetes jelenségéről. Márpedig az irodalomnak éppen az a feladata, hogy művészi eszközökkel mutassa be a valóságot, amelyhez a homoszexualitás éppen olyan szervesen hozzátartozik, mint a heteroszexualitás, akkor is, ha a heterók jelentős többségben vannak. Ha ezt letagadjuk, akkor nem megvédjük, hanem félrevezetjük, becsapjuk a fiatalokat és ez szörnyű tragédiákhoz fog vezetni.

Jönnek hozzánk a világ minden tájáról a legkülönbözőbb színű, vallású, világnézetű, identitású sportolók, edzők és tán szurkolók. Igazi multikulturális ünnep, a béke kiáltványa, minden fajta háború, agresszió elutasítása - lehetne az Atlétikai VB ilyen esemény. Talán az is lesz mindenütt, ahol nem a magyar tévé adását nézik.

Így nem marad más, mint az, hogy a pedagógusok az eskü megtétele alatt a Magyar Rektori Konferencia tagjainak csípője alá helyezzék majd a kezüket. Tudom, ez várhatóan tömegeket fog elriasztani a pedagógusi pályától, de azoknak az elszánt kollégáknak, akik hivatástudatból mégis vállalják a fenti megpróbáltatást, csak azt tudom javasolni, hogy vegyék komolyan az eskütételt, s ennek jelképeként a lehető legerősebb szorítással, mintegy vasmarokkal tegyék a kezüket a Rektori Konferencia tagjainak "csípője alá".