Tajvan, ami van, és nincs – Szénási Sándor jegyete

Tajvannak is megvan a maga Memento parkja, csak hát amíg a budapesti változatban a szocialista korszak Lenin szobrai hadonásznak, a Taipej melletti kiállítás Csang Kaj-sek 200 ábrázolását őrzi. A tábornagy kommunista semmiképpen sem volt, és mégis, kétség nincs afelől, hogy az 1949-ben Mao elől Tajvanra menekülő Csang semmivel nem volt kevésbé gyilkos diktátor. A parkoltatása tehát nagyon is rendben van.

Egyébként Csangnak 40 ezer szobra álldogál Tajvanon, a kis úttörők, ha lennének olyanok, komoly fémgyűjtő jövő előtt állnának.

A szigeten választások lesznek január 13-án.

A tét az, hogy hatalmon marad-e a Demokratikus Progresszív Párt, amely 2016 óta az elnököt adja, és egyértelműen a Kínától való teljes elszakadást preferálja, már amennyire az „ egyértelmű” szónak van tajvani jelentése. Valószínűleg nincs, és talán nem is lehet.

Az ismét győztesnek tűnő DPP azzal vádolja riválisát, a csangista Kuomintangot, hogy a harmadik párttal, a Tajvani Néppárttal együtt el akarja adni a szigetet Pekingnek.

Ebből annyi igaz, hogy a tábornagy egykori pártja, amely nemhogy komoly kapcsolatokat tart fenn a népi Kínával, de vezetői gyakran utaznak is a szárazföldre, az egyesülést nem utasítják el, csak addig halogatnák, amíg a párhuzamosok nem találkoznak a végtelenben, szóval egy ideig. A lényeg, hogy a függetlenséget nem szabad kikiáltani, akkor a mostani jótékonyan nem egyértelmű helyzet fenntartható marad, Kína pedig nyugton.

Ez egyébként a tajvaniak egy részének nincs is ellenére, a BBC kampányriportjában egy ötvenes nő, bár tajvaninak mondja magát, de büszke Kínára. Mások kínainak vélik magukat, de külföldön mégis tajvanit mondanak, mert a büszkeségnek is vannak határai.

Mint ahogy a tajvaniságnak is.

Tudni kell, hogy Csang Kaj-sek a demokratikus mételyt, de tajvani identitást is üldözte kínzással, börtönnel, kivégzésekkel, ami kézrejött, mert Maóhoz hasonlóan ő is Nagy Kína urának vallotta magát, ezért a tajvani nyelvet, a dél-keleti fucsien dialektus egy változatát éppúgy tiltotta, mint ahogy a mai rendszerek is tiszta erővel szorítják vissza. A papíron elszakadáspárti Progresszív Néppárt is az észak-kínai mandarin nyelvet nyomja, az utcanevek a kínai szárazföld városait idézik, a tajvani konyha zömmel sanghaji eredetű, a szárazfölddel folytatott biznisz meg minden fél számára szent.

Akik tehát a heroikus, a túlerővel dacosan szembeszálló Dávid megtestesülését látják a demokrácia kínai földön ritka lángját őrző Tajvanban, nemcsak egy nem létező romantikus kép foglyai, de nem akarva is rosszat akarnak a szigetnek, ahol a hősi halál, ha hívják, persze gyorsan eljönne, de minek?

Ezek ott inkább élni akarnak.

Az élet pedig egy hintán telik.

A dolgok pedig átíródnak.

Csang Kaj-sek ma is egy fekete márvány szarkofágban nyugszik, amit majd fél évszázaddal a halála után sem temettek el. Ez persze jelképes, bár nem úgy, ahogy gondolnánk, nem úgy, ahogy Mao szobrai ma is ott vannak Kína terein. Csang ma nem a diktatúra jelképe, hanem az el nem szakadásé, az egyszer majd megvalósuló Nagy-Kína álmáé, ami Pekinget nyugtatja, elringatja, Tajvannak pedig időt nyer. Aztán majd lesz valahogy, addig csak lengjen, nyikorogjon fel-alá az a hinta.

Szénási Sándor jegyzete az Esti gyors 2024. január 10-i adásában hangzott el.