Amikor Konstantin felvonult Maxentius ellen, a napkorong körül a kereszt jele vált láthatóvá, alatta az alábbi felirattal: "ἐν τούτῳ νίκα", azaz "In hoc signo vinces", magyarul "e jelben győzni fogsz". Konstantin előtt még az éjjel megjelent Jézus, amire a császár megtért, s serege másnap Krisztus jelével indult a csatába, ahol aztán fényes győzelmet aratott.

Minthogy most éppen Itáliában tartózkodom, ezért a cím. Fordított esetben „Itáliában meg” lenne a megfelelő megoldás, feltéve, ha ottan, azaz itten történne valami említésre méltó.

Eljöttek hozzánk a testvéreink távoli tájakból, azer és egy tesó ölelt át minket, felsorolni is nehéz mindet, volt itt mindenféle nagyszerű bratyó, bukott osztrák öcsi, kirgiz, üzbég, türkmén bajtársak a keresztyénység megóvásában, és más jeles, diktálásra készek a Balkánról. Egy csak egy legény hiányzott a táncból, de érthető és igazolt Vlagyimir Vlagyimirovics távolléte, ő most a hazáját védi a szomszéd országban, mi mást, hol másutt.

És vajon a Momentum vagy Ungár Péter arról miért nem szólt egy szót sem, hogy az ország vezetése a nagyszerű vendégsereg sorában önfeledt boldogsággal ölelte keblére "Magyarország barátjaként" azt az Aliyevet, Azerbajdzsán elnökét, akihez hosszú évek óta egy keresztény vértől csöpögő legendás balta fűzi ellenállhatatlanul a magyar miniszterelnököt?

Pintér Sándor nyilvánvalóan kézben tudja tartani a rendvédelmet, Navracsics felkészült szakértője az európai integrációnak, Lázár János pedig kiváló szervező és jól átlátja a rábízott terület belső viszonyait is. Csakhogy ők nem mindezért, hanem mindezek ellenére kerültek be a kormányba. Mert Orbán legfőbb ellenségének nemcsak országos kérdésekben, hanem személyzeti politikájában is az autonómiát tartja.

Emlékezetes jelenése volt az LMP valamilyen beosztású vezetőjének a Klubdélelőttben pár hete. Rögzítsük hamar, az említett jelző nemcsak pozitív töltettel használható gazdag nyelvünkben, noha többnyire mégiscsak a dicséretes távoli rokonaként használjuk, elvégre jobban szeretünk csak a szépre emlékezni, annak ellenére, hogy ez sajnos nem lehetséges.

A kettőnk közötti vita érdemi részét én abban látom, hogy Kőszegnek abból a mondatából, miszerint "Valószínűleg nincs igazam, nem tudom, hogy igazam van-e", Te a magad igazát olvasod ki, Kőszegnek ezzel a kijelentésével is alátámasztandó, hogy "ezt a két órát nem lett volna szabad adásba adni." Nos, én pont fordítva látom mindezt.

Az a helyzet, hogy itt semmi sem fekete-fehér, hibázik, nem egyszer Gulyás, nem egyszer Kőszeg, de még a Helsinki Bizottság is. De, ami engem végleg földhöz csapott: a balról és jobbról is utált-gyűlölt-megtaposott liberális kommentelők hada pont úgy esett neki, főleg Gulyásnak, mint ahogyan a Fidesz vagy a DK rajongók szoktak a liberálisoknak.

Összességében elképeszt a minden irányú és minden oldalú szellemi (vagy inkább totálisan szellemtelen) lincshangulat, célozza az akár Kőszeget, akár Gulyást, amelynek jellegzetes hazai okait érteni vélem, ám innen már messzire vezet az út…

A rajongókban nő a gyűlölet, a Sorosról soha nem hallott emberek rázzák az öklüket, a „Békemenet” gyűlöletmeneteket tart, és a kétharmad fokozódik. A normalitást meg kiutasítottuk az országból. Meg a nyelvből.

"Hát akkor itt fogunk élni" – jelezte a Megáll az idő kezdőmondata az időleges belenyugvást a bohózatba, de nem jelentett sem egyetértést, sem elégedettséget. Orbán Nemzeti Elégedettség Rendszere azonban nem bohózat, hanem tragédia. Az, hogy a nép többsége elégedetten veszi tudomásul, hogy „értünk lopnak, nem ellenünk!” az egy tragédia. Az, hogy büszkén felnéz a gázszerelőre, hogy az is milyen magasra jutott, tragédia. Az, hogy a rendszerváltás első húsz éve után a világ Orbán zárt, sötét, kisstílű tolvaj világára szűkült le... tragédia.

Szóval az EMIH tervbe vett színházépületének egy részét elárverezték vagy elárverezik. A zavaros história közepette emlékeztetnék, a sosem létezett és most sem létező virtuális színház 2019-ben közel kétmilliárdos előadóművészeti, színházi támogatáshoz jutott. Gyomorforgató tisztességtelenség, hogy ez a támogatás csaknem kétszerese volt az összes magyar független színház éves működési támogatása addigi összegének, azoktól vonták el (szerezték meg, tették zsebre, lopatták el – a megfelelő aláhúzandó), akik valóban létező és nem virtuális független színházakként működtek és működnek.