Somfai Péter: Mit is ünneplünk?

Emlékszem a kitűnő humorista, Sándor György egy korábbi felejthetetlen ötletére, amikor a Déli pályaudvar aluljárójában egy szabásmintát mutogatva próbált útbaigazítást kérni a járókelőktől. Megdöbbentő volt, hogy az utca embere mennyire tudatlan.

Persze nem kell se szabásminta, se más becsapós kellék ahhoz, hogy valami hasonlóan elképesztő tudatlanságról rántsuk le a leplet. Mondjuk az ünnepeink kapcsán. Tavasszal, március 15-ike előestéjén, tette fel a Nyugati téren a fiatalabb járókelőknek valamelyik kereskedelmi csatorna riportere a kérdést: mit gondolnak, miért lesz a másnap piros betűs ünnepünk? Volt, aki csak a fejét vakarta, más szótlanul tovább állt, de olyan is akadt, aki jól értesültként rávágta: akkor ért véget a második világháború. A legdurvább választ egy fiatal fruska produkálta: felcsillant a szeme a büszkeségtől, hogy tudja: a mohácsi vész miatt! Amikor a riporternek elege lett az „okosokból”, megszólított egy idősebb párt, akik végre jól feleltek.

Ne értsen félre senki, nem akarom bántani a fiatalokat, hiszen a tájékozatlanságuk miatt csak részben kell szégyenkezniük. Sokkal inkább a hazai oktatási rendszert kellene pellengérre állítani. Azt a fajta történelemtanítási gyakorlatot, amikor a lépten-nyomon átírt történelemkönyvek éppen aktuális változatában sokszor elfelejtik a korábban a diákoknak tanított „igazságot”, és néhány évvel később, egy másik leckében, éppen homlok egyenest mást állítanak a „múltról”.

Nem állítom, hogy ilyesmi nem fordult elő a korábbi gyakorlatban. Volt idő, amikor a Tanácsköztársaság dicsőséges volt, aztán „inkább” a Lenin-fiúk vérengzéseiről beszéltek. A hatvanas években a Prónay-különítményről tanítottak hasonlót, mára őket tekinti hősöknek a hivatalos történettanítás. Károlyi Mihályról is mást kell gondolniuk a diákoknak ma, mint amit néhány évtizeddel előbb tanítottak a birtokait felosztó grófról.

Ne is beszéljünk az egykori „kormányzó urunkról”, aki elnézte sok százezer magyar zsidó alattvalója vérpadra küldését, ám mára sokan úgy állítják be Horthy személyét, mintha egyenesen zsidómentő lett volna. A Magyarországot a fasiszta-nyilas hordáktól megszabadító Vörös Hadsereget akkor felszabadítóként fogadták a Dohány utcai gettóban, ma azt tanítják, véreskezű megszállók rohantak le minket, akik kizárólag azért jöttek, hogy nőket gyalázzanak meg, órákat zabráljanak és sok ezer honfitársunkat elcipeljék a gulágok valamelyikére.

Mindegyik állításban lehetnek igazságok és ferdítések, attól függően, hogy honnan, a politika melyik oldaláról és mekkora idő távolból nézzük a történelmi eseményeket.

Mi is történt 1956. október 23-án? Én általános iskolás kisgyerekként azt láttam azon a délutánon, hogy amikor kijöttünk az iskolából, anya értem jött, ami meglepett, mert akkoriban már „nagyfiúként” egyedül mehettem haza. Nagyon sok ember „sétált” zászlókkal a Sztálin úton, amelyről - ahogyan a politika kívánta – a történelem szele jó néhányszor lefújta a korábbi utcatáblákat. Nevezték már korábban Sugár útnak, 1886-tólAndrássy útnak, 1950-től Sztálin útnak, 1956-tól Magyar Ifjúság útjának, 1957-től Népköztársaság útjának, majd 1990 óta megint Andrássy út lett. Édesanyám ötven évig lakott ott, ugyanabban a házban, ugyanabban a lakásban, de a címe négyszer is megváltozott.

Később megtudtam, hogy azon a délutánon az egyetemi diákság felvonulását éltem meg. Igaz, apám már középkorú férfi volt, de ő is elment velük a Margit híd budai oldalára, ott volt a Sztálin szobornál is. Később azt mesélte, szó sem volt a szovjet megszállásról, vagy a kommunista elnyomás megszüntetéséről, pedig nekem az iskolában ezt tanították, a tömeg demokratikusabb kormányt követelt és azt, hogy a Rákosi-rezsim ne térhessen vissza.

Akkoriban nem beszélt nekem az október végén a Köztársaság téren történtekről, sem a „novemberi eseményekről”. Én hetekig a pincében éltem, a fejünk felett, az utcán ágyuk dörögtek és tankok dübörögtek. Amikor végre kimehettem az utcára, a házunkkal szembeni épület romokban állt. A körúton fiatal fiúk és lányok holttestei hevertek, meg egy közeli lámpavason egy felakasztott ember tetemét lóbálta napokig a szél, akit állítólag azért lincseltek meg, mert olyan barna cipő volt a lábán, mint amilyet az ávósok viseltek akkoriban.

 

Hová bújt Orbán?

Klubrádió

 

Én még azzal a tudattal jártam ki az iskolákat, hogy azok az „októberi sajnálatos események” ellenforradalomnak minősültek, s már felnőttként, Pozsgai Imre világosított fel, hogy a történészek „átgondolták” az 1956-os történteket és átminősítették az eseményeket. Megtudtam, ami az akkori, október 23-i „sajnálatos események” során megesett, az már a szovjet megszállás és a kommunista elnyomás elleni forradalom kezdete volt.

Nagy Imre, az 1956-os kormány feje, akinek emlékezetes rádióbeszédét októberben milliók hallgatták, előbb áruló lett, később hős mártír, igazi vértanú, aki a szabadságért adta az életét. Méltán kapott szobrot az egykori Vértanúk terén, amit mára - szép csendesen - áthelyeztek a Jászai Mari térre. Oda, ahol korábban egy robosztus Marx szobor állt, amelyet időről időre vörös virágokkal koszorúzott meg a hálás utókor. Nagy Imre szobrának hűlt helyén egy ideig csak egy gödör árválkodott, amelyet akkoriban Jánosi Katalin, a volt miniszterelnök unokája az „álom sírgödrének” nevezett. Persze a gödrök sem örökéletűek, ma ott áll a korábban lebontott, de 1934-es korabeli fényképek, dokumentumok alapján eredeti pompájában rekonstruált Nemzeti vértanúk emlékműve, rajta a Tanácsköztársaság áldozatainak nevével.

Akkor mire is emlékezünk október 23-án? A harmadik Magyar Köztársaság 1989. október 23-ai kikiáltására? Nem valószínű. Pedig tehetnénk, hiszen a magyarországi rendszerváltás egyik legfontosabb aktusaként emlegetjük azt az október 23-át. Emlékszem, ott voltam, amikor az Országház ablakából - a szó szoros értelmében – kikiáltotta az akkori megbízott államfő, hogy a történelem során immár harmadszor, ismét Magyar Köztársaság lett az ország államformája. De miért lenne ez ma piros betűs ünnep, amikor tiszavirág életű volt az örömünk? 2011. december 31-ével az Orbán Viktor vezette kormányzat Alaptörvénye megváltoztatta az ország nevét. Horthy idejében király nélküli királyság voltunk, most köztársasági „titulus” nélküli Magyarország vagyunk. Elnökünk ugyan van, hiszen mégis köztársaság a hivatalos államformánk, de nincs ennek megfelelő hivatalunk. Átkeresztelték. Most a Monarchia idején jeleskedő egykori Sándor gróf várbeli palotájának nevét viseli Magyarország elnökének hivatali apparátusa.

Úgy szerepel a tankönyvekben, hogy nemzetünk egyik legbecsesebb piros betűs, állami ünnepnapja a vérbefojtott forradalom 67. évfordulója. Ha ez így volna, akkor ezen a napon Magyarország mai miniszterelnökének az ország főterén kellene sok ezer ember és a hivatalos nobilitások jelenlétében méltatnia az egykori „pesti srácok” hősiességét, kalapot emelni az életükkel fizető férfiak és nők, idősebbek és fiatalok emléke előtt. Ők tették méltóvá ezt a napot, hogy ma piros betűvel jelölhessük a naptárban. De a miniszterelnök idén sem fog beszélni azon a téren, ahol 67 évvel korábban valakik, valahonnan, belelőttek a téren ünneplők tömegébe. Ő tavaly Zalaegerszegen inkább a Mindszenty József életét bemutató Mindszentyneum átadóján mondott beszédet, az idén az Európa Kulturális Fővárosa címet viselő Veszprém „házi ünnepségén” fog felszólalni, mondván, 1956 végén abban a városban is szembeszálltak a szovjet tankokkal. Jövőre talán a tankönyvekbe is bekerül egy új fejezet, amely azt taglalja majd, hogyan zajlott le - a miniszterelnök emlékei szerint - az 1956-os nagy veszprémi csata.

Ez sem lenne kevésbé nevetséges, mint annak idején a humorista szabásminta térképe…