Arató: Egy mondat Azahriah margójára

Ellenségeink mondják, mindaz a sok csoda, ami miatt minden tisztességes magyar ember szégyelli magát, aki meg nem, az vagy tudatlan idióta, ami nagyon ciki a rokonságra nézve; a helyzet IQ cenzusért kiált, de legalábbis erkölcsi bizonyítványért, az Orbán-rezsim a magyarság presztízsét odáig nyomta le, hogy hozzá képest a béka segge egy felhőkarcoló; hangsúlyozzuk, mindezt nem mi mondjuk, hanem az ellen, magunk éppen az ellenkezőjét gondoljuk, mi több, a segg szót még véletlenül sem használjuk, sem magassági sem nyalási értelemben, elvégre hálásak vagyunk azért az egytized százalékért, amivel egyrészt a nyugdíjunk még a háromnál is több százalékkal emelkedik, az infláció meg ugyanennyivel többel csökken; azonban szüntelen küzdelmünk a magyarok elleni világösszeesküvéssel szemben sem gátolta meg az Azahriah-láz kitörését, ám e szakadatlan harc oda vezetett, hogy egyelőre a magunk részéről nem tudjuk, kicsoda-micsoda ez az Azahriah, talán a mondat végére kiderül; a nevétől még magyar is lehet, noha aligha hangzik úgy, mint aki sikerrel pályázhat a demetriánus nemzeti rock alapból, amire viszont aligha van szüksége, mert háromszor tölti meg a Népstadiont jegyért fizető emberekkel, miként Lúdas Matyi a Döbrögi főispán eleve hurkás valagát hurkákkal, ignoranciánk azonban mentes minden előítélettől, ugyanis még élénken él az emlékezetünkben, hisz alig hatvan éve neki, hogy a Beatles elutasítása oly zsigeri volt a She Loves You vagy a Yesterday akárcsak egyszeri meghallgatása nélkül is a Béketáborban, mint nemcsere az óvodában mainapság a kereszténység védőbástyájában; amikor ismét klimaxol az örök és megbonthatatlan, akkor is belehallgatni szándékozunk teljes nyitottsággal és mindenfajta zenekritika mellőzését ígérve, nem mintha a hozzá nem értés bármiféle tilalomfa lenne ott, ahol a vonatok késése érdektelen a párthűséghez képest, ám nehéz hozzájutni az időhöz, ami megalapozza a döntést, felkerüljön-e az új sztár a magán medley-listánkra, mert amikor hazánk miniszterelnöke éppen rendet rak a golyóstoll-jegyzetpapír-nyakkendő triangulumban, az egész világ feszült várakozással figyeli őt, miközben beszél hozzá barátja, Vologya, aki még nála is alacsonyabb magasságban éppúgy mint rangban, az egyéb dimenziókról nem is beszélve; nem kicsi hát a tét, ott a bizonytalanság, vajon ki nyeri a Demeter Szilárd állására kiírt pályázatot, pontosabban az már eldőlt a kiírás előtt, hisz’ éppen ezért hirdették meg, csak mi még nem tudjuk az „eredményt” – nem aggódunk, hanem izgatottan várjuk az ajándék kicsomagolását, ki mondja meg eztán, mi a (szép & magyar) irodalom, egyáltalán nem rágjuk a körmünket, mert bízunk a döntnök bölcsességében, biztosan nem szabadít ránk valami migráló dzsendert simogató nemzetietlen szivárványos guppit; végül csak sikerült belefülelnünk egy-két Azahriah klippbe, még tetszhet is annak, aki nem a jazz-rock-Beethoven konzervativizmus igája alatt senyved, mely utóbbi ízlésdomb mellesleg nem zárja ki a San Remo iránti pozitív érzelmeket sem, ám mégsem megyünk ki a Népstadionba, hiszen minden jegy elkelt.