Somfai Péter: Az utolsó bástyák

Csak bíróságra ne kerüljön a vitátok! – próbálta egy baráti beszélgetésen valaki meggyőzni a mellette ülőt, mondván, mire megszületik a döntés, talán majd csak a gyerekei fogják kézhez kapni a végzést. Van ebben némi igazság. Magam is részese voltam egy látszólag sima polgári eljárásnak, de hét év kellett ahhoz, hogy olyan dodonai döntés szülessen, amiben sem a felperesnek sem az alperesnek gyakorlatilag semmi öröme nem lett. „Más az igazság és más a jogszerűség”, mondta ügyvéd barátom, amikor az épület előtt becsomagolta a talárját.

A Fidesz 2010 óta kormányozza az országot, azóta a megyei elnököket politikai okokból lecserélték, a Kúria jelenlegi elnöke is a hatalom akaratából került a hivatalába, az Alkotmánybíróságot is egypártivá tették. Nem véletlen, hogy az Európai Unió is kétségbe vonja a hazai jogállamiság működését, kétségbe vonja az igazságszolgáltatás pártatlanságát. (Csak zárójelben jegyezném meg: amíg az uniós bürokraták feszegetik a hazai ítélkezés pártatlanságát, az egy dolog, a nagyobb baj akkor lenne, ha a nálunk befektető külföldiek is fenntartásokkal fogadnák a magyar bírói döntéseket.)

Rengeteg korrupciógyanús ügyet tárt fel a sajtó - talán már többet is annál, mint amennyi erodálja a politika iránt érdeklődők ingerküszöbét. Amikor egy-egy újabb botrány kirobbant, azt gondolhattuk, azt már biztosan nem lehet elsimítani, agyonhallgatni. Aztán napok múlva kiderült, vagy nem indult nyomozás a rendőrségen, vagy maga a főügyész fogta vissza az embereit a kutakodástól.

Sokan már nem is emlékeznek, mondjuk Mengyi Roland, alias Voldemort nagyúr még 2016-ban kiderült húzásaira. Az egykori képviselő kenőpénz ellenében segített bizonyos vállalkozókat állami megrendelésekhez. Ő persze kis hal volt, le is bukott, és „mindössze” három év alatt megszületett az ítélet. Négy év börtön, amiből a hírek szerint 22 hónap lett a tényleges dutyi, a többit, nyomkövetővel a lábán otthon, kedvenc karosszékében ülhette le.

 

Mengyi Roland Fotó:

MTI Fotó: Soós Lajos

 

A Simonka-ügy is 2016-os balhé, a korábbi békés megyei képviselőt és 32 társát 1,4 milliárd elsíbolásával vádolják, de a csibészség elsődleges elkövetője már „fontosabb ember” volt, a Fidesz belső holdudvarában is jegyezték. Azt is mondják, Simonka a párton belüli hatalmi villongásoknak esett áldozatul, amiben lehet némi logika, hiszen az ő köreikben másfél milliárdocska lenyúlása nem olyan banánhéj, amin el lehetne csúszni. Most hiába lóg a feje felett 8 és fél év fegyház, úgy tűnik, az ítéletet belátható időn belül nem sikerül tető alá hozni.

 

Simonka György Fotó:

MTI Fotó: Rosta Tibor

 

 

A szolnoki Boldog István a saját kapzsiságának lett az áldozata. Úgy viselkedett, mint a helyi földesúr a vazallusaival. A területfejlesztési pénzek közelében sertepertélő képviselő az őt megkenő vállalkozásoknak, településeknek járt ki kemény százmilliókat. Vannak tanuk, vannak beismerő vallomások, csak ítélet nincs a mai napig sem.

Majd elfelejtettem Farkas Flóriánt! Ő a roma önkormányzatoknak juttatott pénzekkel ügyeskedett. Az EU csalás elleni hivatalának, az OLAF-nak is szemet szúrt, hogy a semmibe vezetett az a hozzá köthető Híd, aminek hivatalosan a munka világába kellett volna visszavezetnie a munka nélkül tengődő romákat. 1,6 milliárd forint uniós forrásból gellérthegyi villa és drága bérautók lettek. Az illetékes, az Emberi Erőforrások Minisztériuma elismerte, hogy „visszaélés történt”, leállította a programot és az állam megtérítette az okozott kárt. De bírósági ügy nem lett belőle. Nem lehetett, mert „Flóri” mentelmi jogát a mai napig nem függesztették fel. Ha nincs vádlott, nincs eljárás sem.

Most a legújabb ügyben vádlott is van, eljárás is indult. Folyamatosan érkeznek a hírek a láncra vert egykori végrehajtó és a feltételezések szerint vele korrupciós kapcsolatba került ügyvéd, egykori államtitkár, tengerikígyóként folyó bírósági tárgyalásáról. Az ügyészség hiába kínálja tálcán a – szó szoros értelmében – kézzelfogható bizonyítékokat, hiába vallanak a vádlottakra a tanuk, a seregnyi ügyvéd úgy csűri-csavarja, hogy látszólag tapodtat sem halad előre az eljárás az ítélet felé. Pedig talán az ügyben eljáró bíró is az első perctől látja, mi valójában az igazság, ám a „jogszerűség” betartása megköti a kezét. Nem söpörheti le az asztalról a megannyi papírt, nem csaphat a pulpitusra és nem mondhatja ki a verdiktet - ami pedig nyilvánvaló volna. Végig kell játszania a színjátékot.

Vannak, akik azt gondolják, hogy a fent felsorolt, frekventált politikusokat érintő ügyek azért válhatnak igazságügyi tengerikígyóvá, mert a bírák „óvatosak”. Talán attól tartanak, hogy minden szavukat figyeli a háttérben valamelyik testületi előjáró? Azt meg az előjárónál is előjáróbb, és így tovább, egészen a Nagy Főnökig? Ha egyáltalán igaz az a feltételezés, hogy az Ő szeme mindent lát.

Biztos vannak a bírák között olyanok is, akiket tényleg gúzsba köt valamilyen megfelelési kényszer. A bírák is emberek. Van családjuk, gyerekük, valamelyik banknál hitelük. Ezt az uralkodó párt is felmérte. Kettészakították az igazságszolgáltatás apparátusát: egy behódoló és egy szabadon döntő csapatra. A jog gépezete emberi döntések sorozata, meg lehet érteni a politikailag kényes ügyekben óvatoskodó bírákat is, ha féltik az egzisztenciájukat. Az állam számára olyan fontos ügyekben, mint mondjuk az állami vagyon „elosztása”, vagy a politikai szereplők büntethetősége, a bőrükön érzik, hogy kockázatos a „rossz ítélet”.

Szerencsére a testület nagyobbik felét azok alkotják, akik úgy gondolják, szakmai tisztességből szembe kell szállni akár a kormány elvárásaival is. Ők azok, akik többre tartják a szakmai hírnevüket, a hivatás tisztességét és becsületét akár a saját egyéni érdekeiknél is. Ha kell, tartják a hátukat, ha túl nagy rajtuk a politikai nyomás, inkább lemondanak a hivatalukról és szegre akasztják a talárt. Szerencsére szép számmal vannak.

Már csak ők maradtak a hazai jogállamiság utolsó bástyái.