Vásárhelyi Mária: Rabszolgatörvény pedagógusoknak

Tényleg nem értem! Most, amikor a pedagógusok ellenállásának utolsó védvárait is eltaposták és lassan elhamvadnak a tiltakozás utolsó lángjai is, a hatalomtól megrészegült, az önkényeskedés örömébe beleszédült kormány újabb törvénnyel kívánja megfosztani a pedagógus társadalmat autonómiájának maradékától.

Ahelyett, hogy megkönnyebbülten felsóhajtanának, hogy ismét sikerült elnémítani, megfélemlíteni a pedagógusok jelentős részét és örülnének, hogy az ezerféle válságban vergődő ország számtalan baja közül a tanárok problémáival egy ideig nem kell foglalkozniuk, a megtorláson gondolkodnak. Hogy hogyan lehet újabb béklyókkal korlátozni az oktatási intézmények maradék önállóságát, döntési lehetőségeik utolsó morzsáit is elvenni tőlük. Hogyan lehet rendeletekkel, törvényekkel tovább sanyargatni, büntetni a teljes magyar pedagógus társadalmat. Illetve az intézményvezetőknek és a tanároknak azt a részét, akiben még maradt némi autonómiaigény és szabadságvágy. Akik a munkájukra nem kizárólag, mint megélhetési forrásra, hanem mint tudás átadásra, gondolkodásra nevelésre, inspirációra és örömforrásra tekintenek. Akiknek örömet okoz, ha megcsillan a fény a diákok szemében, a tekintetekben visszatükröződik munkájuk eredménye.

Na, ilyen pedagógusokra nincs szüksége a rendszernek! Rabszolgákra van szükség, akik utálják a gyerekeket, legyőzendő ellenfeleket látnak bennük, mint a robotok leadják a tananyagot és élvezik a hatalmukat, amelyet a diákok felett gyakorolhatnak. Akik nem gondolkodásra, hanem a feladatok bemagolására, nem önállóságra, hanem alávetettségre, nem szabad embereknek, hanem rabszolgáknak nevelik a felnövekvő generáció tagjait. Akik maguk is rettegnek attól, hogy önálló döntéseket hozzanak a saját munkájukkal kapcsolatban, akik azt szeretik, ha felülről megmondják nekik, hogy mi a feladatuk és azt hogyan hajtsák végre. Akik menekülnek a szabadság és önállóság felelőssége elől és mint a sánta ember a mankóra, úgy támaszkodnak az ostoba bürokratikus irányítás utasításaira.

 

 1955, május 1., felvonulás a mai 56-osok terén, Budapesten.

 

Forrás: Fortepan

 

Egy új törvénytervezet szerint a jövőben a nevelőtestület nem dönthet az iskola pedagógiai programjáról, a Szervezeti és Működési Szabályzatról, az intézmény éves oktatási programjáról, az iskolában folyó nevelési és oktatási munka értékeléséről, a továbbképzési programról és a tanulók fegyelmi ügyeiről. Mindez közérthető nyelvre lefordítva azt jelenti, hogy a pedagógusoknak, a munkájukat érintő legfontosabb kérdésekbe sincsen beleszólásuk. Helyettük a fejük felett üldögélő, az iskolában folyó pedagógiai munkát, a tanárokat és a diákokat látásból sem ismerő bürokraták fogják eldönteni, hogy ki, mit, hogyan tanítson. A tanár pedig csak arról dönthet szabadon, hogy a diák kimehet-e óra közben pisilni vagy hányni.

A hab a tortán, hogy egyúttal megszűnik a tanárok közalkalmazotti jogviszonya, és a tanév július 15-ig is eltarthat, ha a rendőrminiszter úgy dönt. Azt pedig csak augusztusban tudhatja meg a pedagógus, hogy korábbi engedetlensége miatt nem rúgják-e ki állásából.

Ezzel a törvénnyel felszámolják azt az utolsó mentsvárat is, amely szerint a tanár, ha becsukja az osztályterem ajtaját, akkor szabadon dönthet arról, hogy mire és hogyan tanítja a gondjaira bízott diákokat. Ez a törvény jelenti az utolsó szöget nemcsak az intézményi autonómia koporsójába, hanem a színvonalas pedagógus-utánpótlás megteremtésébe is. Hiszen ki szeretne diplomával a kezében egy olyan rosszul fizetett pályán elhelyezkedni, ahol még gúzsba kötve sem lehet táncolni és ahol totálisan ki van szolgáltatva felettesei kénye-kedvének?

A törvény, szokás szerint, csak az állami oktatási intézményekben dolgozókra vonatkozik. Az egyházi fenntartású és a magániskolák továbbra is maguk dönthetnek minden oktatással kapcsolatos kérdésben. Így az a szülő, aki azt szeretné, hogy minőségi oktatásban részesüljön a gyermeke, egyházi vagy magániskolát keres számára. És a még pályán maradó elhivatott, színvonalas pedagógusok számára is csak ez a menekülő útvonal marad. A gyermekek többsége meg megy a levesbe: a szegények, a kistelepüléseken élők és azok, akiknek a szülei nem foglalkoznak azzal, hogy mi történik az iskolában a gyerekkel. És ők lesznek a többség.

Ez a törvény egyúttal a magyar társadalom, hosszútávú végletes szétszakítottságára is pecsétet tesz. Hiszen akkumulátor nagyhatalom leszünk és szükség van az akkumulátorgyárakban és a többi összeszerelő üzemben a szakképzetlen munkaerőre. Ki más menne el a kínai és dél-koreai üzemekbe dolgozni, ahol valóban rabszolgatartás folyik?

Miközben a fejlett világhoz felzárkózni kívánó országok vezetői világosan látják, hogy a felzárkózás egyetlen útja a termelésben keletkező hozzáadott érték állandó növelése, a digitalizáció, a könnyen konvertálható tudással rendelkező, képzett munkaerőbázis folyamatos bővítése, a magyar kormány szisztematikusan dolgozik a képzetlen, félanalfabéta, alacsony jövedelemért dolgozó, teljesen kiszolgáltatott munkásosztály felduzzasztásán.

Ez pedig hosszabb távon egyenlő az ország előtt álló perspektívák teljes bezáródásával, a nyugati világtól történő végleges leszakadásunkkal. Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!