Élünk egy vegyi csík alatt – Szénási Sándor jegyzete
A chemtrail ugyebár egy vegyi csík, amit nemcsak a katonai, de a polgári repülőgépek is maguk után húznak-vonnak, hogy a belőlük kihulló méreggel megritkítsák a Föld népességét, hogy aztán a maradékot egy szűk elit uralma alá vonhassa. Állítólag nanorobotokat is szórnak, amelyek belélegezve agyvérzést, infarktust, esetleg agysorvadást okoznak, bár ez utóbbi a teória hívei között már post festa.
A falusi miniszterelnök – Kárpáti Iván jegyzete
A vidékből is inkább azt szereti, amit egykor a főnemesek, több ezer négyzetméter bizonyítja ezt Hatvanpusztán, ha a Holdról nem is, de repülőről jól látható.
Pészah – Dési János jegyzete
Nem kell az egyiptomi szolgasághoz mérni természetesen a helyzetünket, mert haj' de örült volna az az egyiptomi rabszolga, ha csak az lett volna a gondja, hogy elveszik a színházát, meggyalázzák a moziját, birtokba veszik a könyvkiadását, leigázzák az iskoláját, félkegyelmű nyaloncokkal hazudják tele a világot és ellopják még, a... hmm mi is legyen a példa.... Megvan! Ha a fáraó kedvenc gázszerelője a nevére veszi a piramisokat és az egész Nílus partot felparcellázza, lebetonozza és jó pénzért kiárusítja.
Karosszék – Józsa Márta jegyzete
Most végez az a generáció, amely már kizárólag a Nemzeti Alaptantervnek nevezett kurzusideológia szerint érettségizik.
Előjáték, nem tudni mihez - Szénási Sándor jegyzete
Az világos, hogy Magyar, itt most nem részletezhető okok miatt kinyitotta egy sokkal zártabbnak hitt közösség jelentékeny részét.
Peti evett egy pizzát – Selmeci János jegyzete
És akkor megcsörren Tomi telefonja. Felveszi, nagyjából egy percig hallgat, majd mosolyogva felkiált; nem hamburger volt, hanem pizza. A szakács megerősítette.
A kutya ugat – Szénási Sándor jegyzete
Az Adria Winch 2022-ben 700 000 euró értékben adott el az oroszoknak többek között finn és német gyártmányú alkatrészeket, 2023-ban viszont tulajdonost váltott. Az új menedzsment pedig megesküdött az anyja életére, hogy a rizikók elkerülése érdekében tényleg lemond az orosz business-ről. Persze nem mondott le: a fiókcégeken keresztül ebben az évben 1,2 millió dolláros forgalmat realizált az orosz hadihajó iparral.
Egy kis segítség O.V.-nek – Szénási Sándor jegyzete
A helyzet tehát az, hogy Belgium demokrácia, néhány korlátolt, és hatalommal rendelkező polgára viszont a legjobbkor játszott Orbánék kezére, akik most annyi vesztett meccs után újra tematizálhatják a közéletet azzal, hogy lám Brüsszelben a szabadság és az elnyomás erői küzdenek, és nem kérdés, hogy ők minek a mártírjai.
Vásárhelyi Mária: Naplótöredék lábjegyzetekkel
28/02/2023 16:30
| Szerző: Vásárhelyi Mária
Pedig már azt hittük megússzuk. Abba az illúzióba ringattuk magunkat, hogy mi – 1945 után születettek - leszünk az első generáció, amely háború és világjárvány nélkül éli le életét. Így is emlegettük és így vigasztaltuk magunkat, amikor nagyon kilátástannak látszott minden.
Az alább olvasható sorokat éppen egy évvel ezelőtt, négy nappal azután írtam, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát. A teljes írás a Háborúnapló c. online blogon jelent meg, amelyet azokkal a barátaimmal indítottunk, akikkel korábban két éven át a Vírusnaplót írtuk. Úgy terveztük, hogy naponta, felváltva írjuk meg a gondolatainkat, érzéseinket Európa első XXI. századi háborújáról. Aztán belefáradtunk a járványból a háborúba átnövő válság dokumentálásába. Most újraolvastam az első napló bejegyzésemet és azt gondolom érdemes megosztanom itt a Szabadság Klub oldalán. Mert ma sem írnám másképp, mert az idő legbaljósabb sejtelmeinket igazolta.
„Pedig már azt hittük megússzuk. Abba az illúzióba ringattuk magunkat, hogy mi – 1945 után születettek - leszünk az első generáció, amely háború és világjárvány nélkül éli le életét. Így is emlegettük és így vigasztaltuk magunkat, amikor nagyon kilátástannak látszott minden. És ez nem ritkán fordult elő. Ez volt a végső érv az elkeseredés ellen. Azt reméltük, hogy Európa tanult a XX. század borzalmaiból és éberen őrzi egyensúlyát. Beletörődtünk, hogy ennek az egyensúlynak a tartópillére Közép-Kelet-Európa függetlenségének, szabadságának feladása volt. A világ vezető hatalmai úgy gondolták, hogy ez sem túl nagy ár a háború elkerülése érdekében. Különösen nekik nem. De a szovjet megszállás alatt sínylődő országok is tudomásul vették a megváltoztathatatlant. Senki nem akart Európában újabb háborút.
Aztán a szovjet birodalom összeomlott, a megszállt országok felszabadultak. Békésen, fegyverropogás nélkül. És azt hittük, ha ezt megúsztuk, akkor már tényleg soha nem lesz világégés. A balkáni háború persze figyelmeztető jel volt, de nem vettük elég komolyan. A szomszédunkban zajlott, de nem éreztük veszélyeztetve magunkat. És arra sem gondoltunk, hogy mint minden olyan háború, amelyben a győztesek önkényesen jelölik ki az új országhatárokat, úgy ez sem fog soha véget érni. Arra pedig végképp nem számítottunk, hogy most éppen a regnáló magyar miniszterelnök fogja szítani a tüzet a Balkánon, valami megmagyarázhatatlan hasznot remélve az újabb öldökléstől. Orbán Viktor lételeme a bajkeverés, a zavarosban halászás. Mert egy ilyen kis ország hatalomvágytól megszédült vezetője csak így tudja világpolitikai tényezővé stilizálni önmagát. Mert ezek a történetek kizárólag róla szólnak, az ő fékevesztett hatalmi ambícióiról.
Minden tisztességes magyar szégyenére, bajkeverők vagyunk az orosz-ukrán háborúban is. Orbán Viktor és szárnysegédje, a kengyelfutó gyalogkakukk, Szíjjártó Péter, mintha még most sem hinné el, hogy vége van a pávatáncos időknek. Hogy Magyarország békéje és már amúgy is romokban heverő becsülete forog kockán, amikor az ország vezetése eldönti, hogy az agresszor vagy az áldozat oldalára áll. Az első három hétben Magyarország megmutathatta szebbik arcát a világnak. A pályaudvarokon és a határon önkéntesek, civilek ezrei segítették a menekülőket, tízezrek juttatták el adományaikat a rászorulóknak. Néhány napig jó volt magyarnak lenni. Aztán a menekülők 90 százaléka tovább állt és maradt a szégyen, az oroszbarát kormánypolitika miatt.
Mi pedig hitetlenkedve és dermedten nézzük a szomszédunkban folyó tömeggyilkosságról, lerombolt házakról, menekülő tízezrekről, lángoló erőművekről, a felfoghatatlan pusztításról tudósító képeket. És nap mint nap figyelmeztetni kell magunkat, hogy „csak nehogy hozzászokjunk a látványhoz”. Hogy minden nap, újra és újra ugyanúgy felháborodjunk, elborzadjunk a háború képeitől. Mert a Covid-járvány arra is megtanított, hogy az ember hogy szokik hozzá mindahhoz, amit korábban megszokhatatlannak hitt. Hogy hogyan válik a járvány vagy a háború pusztítása mindennapjaink részévé, a felháborodást és tehetetlen dühöt hogyan váltja fel a megszokás, a részvétlenség és a közöny.”
Egy év elmúltával a helyzet még rosszabb lett. Ma már nem a kormány közönye, hanem cinikus, oroszbarát politikája miatt szégyenkezünk. Mert hiába nyugtatgatjuk magunkat, hogy „not in my name”, ezt a szégyent soha nem fogjuk tudni lemosni hazánkról.
Pénteken, a háború kitörésének egyéves évfordulóján – az itt élő ukránok és néhány ellenzéki párt tiltakozó nagygyűlést szervezett az orosz követség elé. A Belügyminisztérium ritkán tapasztalt biztonsági intézkedésekkel óvta a nagykövetséget, a környéken minden utcát lezártak, hogy az épületet megközelíteni se lehessen. Eközben láthattuk, hogy Londonban például senki nem akadályozta meg a tiltakozókat abban, hogy az ottani nagykövetség előtt az úttestet teljes szélességében sárgára és kékre, az ukrán nemzeti zászló színeire fessék át.
Pedig a túlzott óvatosság felesleges volt. A követség előtt mindössze 2-3 ezren jelentünk meg, az ott lévők 80 százaléka ukrán volt. Amikor tehát meggyőződéssel próbáljuk nyugtatgatni magunkat, hogy „not in my name”, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy ez mennyire felel meg a valóságnak. Hiszen arról valóban nem tehetünk, hogy a kormány hogyan viselkedik ebben a helyzetben, arról viszont bizonyosan, hogy amikor lehetőségünk lenne tiltakozni ez ellen és kifejezni szolidaritásunkat az ukrán néppel, akkor csupán néhány száz ember teszi ezt meg.