Nem Orbán tiltotta ki a Vígszínházból Székely Csabának, a kortárs magyar irodalom nemzetközileg is magasan kvalifikált, rendkívül fontos műveket alkotó, kiemelkedő tehetségű drámaírójának a művét, hanem a Vígszínház miskolci kocsonyaként remegő ajtónállói, a szolgáltatásaikért és végtelen lojalitásukért pozícióba segített kegyencek, akik rendeltetésszerűen félik és rettegik a Nagy Őt, s akik pontosan tudni vélik (mert persze pontosan tudják is), mit mondana a Nagy Ő Székely Csaba "bátor, szabad, szókimondó" darabjára, amely – ennyi bizonyosnak tűnik – valószínűsíthetően nem a NER-nek állítana színpadi emlékművet.

Meggyőződésem, hogy minden diktatúra arra törekszik, hogy a normalitás fogalmát kisajátítsa és átírja saját képére, megfossza azt valódi jelentésétől. Kellett az alap. Olyasmi, mint „megvédlek”, én a béke, ők a háború, én a monogám család, te a szexuális eltévelyedés, vagyis: ki kellett sajátítani a normalitás fogalmát, és innentől kezdve a nyelv az ő szolgálatukba állt. A Gigafon egész tevékenysége a normalitás visszavétele.

Aki már végigült néhány, általa indított sajtó- rágalmazási- vagy becsületsértési pert, annak nagy eséllyel elmegy a kedve attól, hogy a bíróságon keresse az igazságát

"A polgári engedetlenséget öt Kölcseys tanár kirúgásával kívánták megbosszulni és megtörni. Az egyre hevesebb, nem szűnő diáktüntetésekre könnygáz és ütlegelés volt a válasz."

Mindezt azért mondtam el, mert az a politikai bódulat, amelyet Orbán gátlásnélküli hatalomvágytól, vagyongyarapodástól, az ellenzék, a "progresszívok" elleni gyűlölettől vezetve, immár több mint egy évtizede gyakorol, úgy nyerhette el hitelét hárommillió embernél, hogy még a vele nem egyetértő értelmiség számára is – mint most láttuk – eladta önmagát és ezt a kiszera méra bávatag nyelvet egy új világ teremtő varázslójaként.

És csak szíves emlékeztetőül hoznám fel Ferenc pápa elhíresült szavait, őszintén remélve, hátha még Kövér agytekervényeit is képes lesz bejárni ennek a "demens vénembernek" a sűrűn idézett álláspontja: Sokkal inkább egy irgalmas ateista, mint egy templomba járó, de szívtelen keresztény!"

Annak idején, Rákosi Mátyás születésének 60. évfordulóján az Operaházban rendezett ünnepségen Dobi István a beszédét azzal kezdte, hogy a nagy ünnep fényét azon nyomban igyekezett kozmikus magasságokba emelni, s rétori bravúrral mindjárt az első mondatában, internacionalista auftaktként és nemzeti antréként, mintegy dialektikusan, továbbá leheletszerű eleganciával kifejezve a politikai miheztartás halkan, ámde annál határozottabban javasolt és támogatásról biztosított ösvényét, felhívta a figyelmet arra, hogy Rákosi elvtárs születésnapja növeli hálánkat és hűségünket a nagy felszabadítónk és támaszunk, a testvéri Szovjetunió és a hatalmas Sztálin iránt.

Suhajda Szilárdnak egy számomra nehezen érthető extrém sport, Szilágyi Józsefnek az igazság és a magyar szabadság volt a szenvedélye. De vajon lehet-e bármilyen szenvedély fontosabb egy gyermeknél, aki kizárólag azért született a világra, mert mi így döntöttünk?