Gábor György: Mi egy abszurdból valók vagyunk

L. Simon László a televízió nagy nyilvánossága előtt abszurdnak nevezte a feltételezést, hogy az MCC-t tulajdonló alapítvány kuratóriumi elnöke, Orbán Balázs (aki egyben a miniszterelnök politikai igazgatója is) határozná meg, mely könyvek kerülnek a Libri boltok kirakatába.

Mielőtt elsietnénk a választ, politikamentes, szikár objektivitással szögezzük le: L. Simon megint fején találta a szöget, s igazat mondott: valóban abszurd lenne, ha az MCC-t tulajdonló alapítvány kuratóriumi elnöke, Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója határozná meg, mely könyvek kerülhetnek a Libri boltokba.

Gigantikus abszurditás! Felfoghatatlan nonszensz! Eget verő képtelenség! Leírhatatlan agyrém! Grandiózus elmebaj!

Már hogyan is ne lenne igaza ennek a metszően éles agyú kauzális-racionális lóerőnek, akiről közismert, hogy a szikár objektivitás oltárán – akár a többi fideszes bajtárs – aszketikus elszántsággal képes önmaga korlátozására, s aki a Nemzeti Múzeum falai közé belépve köszönés helyett a kartéziánus következtetéselmélet szabályait mondja fel, közvetlen zsigerből, valamennyit, hiánytalanul.

Csak sajnálni tudja a roppant bölcsességű uraitól évszázadok óta tanulni kész magyar nép, hogy éppen nem volt kéznél a modális logika kézikönyve, amikor olyasféle abszurditások estek meg, mint például az, amikor Vlagyimir Putyin kívánságára, akaratára és a neki valló kellemkedés okán egy jól működő és sok külföldit vonzó egyetemet kihajítottak az országból, vagy amikor, ugyancsak abszurd módon, s ugyancsak a nagy orosz barát modelljét utánozva civil szervezeteket lehetetlenítettek el.

Vagy hát hová rejtőzködhetett el a távolba tűnő tekintet jeges pillantása elől, amikor Orbán Viktor agyában az az abszurd idea fogant meg, hogy márpedig mostantól egy nyugalmazott rendőr feleljen az oktatásért és az egészségügyért, csak azért is, noch dazu a rendőr bácsi nyilvános konfesszió keretében tette közkinccsé, hogy ő valójában semmit sem ért az oktatáshoz.

És hol bicsaklott meg egy tovatűnő pillanatra az episztemológiai kényszer, amikor egy olyan személy lett az ország egyeduralkodója, aki publikussá vált vallomásában egy ízben (egyébként nyilvánvalóan sok ízben) azzal a javaslattal állt elő a közpénzek milliárdjairól döntő abszolút független, megvesztegethetetlen és morálisan feddhetetlen nagytekintélyű testületnek odaüzenve, hogy csak arra vigyázzunk, „ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet."

Mely érvelési hibának tudható be, hogy ugyanez a fenti kiválóság a számonkérhetőség potencialitását azzal a frusztrált, dühkitörős, infantilis, hisztikés lábtoppantásos abszurditással intézhette el, no nem a játszótéri homokozóban, közvetlenül egy hasonszőrűtől méltán kiosztott csattanós taslit megelőzően, hanem az ország miniszterelnöki székéből visongatva, hogy „ha támadják a kisvasutamat, akkor majd jól meghosszabbítom Bicskéig, és ha akkor is támadják, akkor Lovasberényig”, bá-buci-bá, bújj az ágy alá!

 

Felcsúi kisvasút

 2016. május 1.

 

Fotó: MTI/Máthé Zoltán

 

És vajon mely kategóriacsúsztatás eredménye lehetett az a tündöklő abszurditás, amit a kulturális miniszter azzal indított, hogy egy élete, egy halála, de ő megmondja a tutit, hogy ki nem lesz az Operaház igazgatója, ha addig él is, aztán felállította a szakmai bizottságot, tratata tam, mert nálunk minden a szakmaiság, nincs is azon kívül semmi, itt mindenki velejéig szakmai, ébredéstől lombhullásig, sosem látott módon prosperál a szakmaiság, mint olyan, a gránitszilárdságút négyszázkilencvenhetedszer is át kell ezért írni, hogyaszongya „Alapvetés A) cikk HAZÁNK neve Szakmaiság Eldorádója”, az egész ország kicsitől nagyig, városoktól a falvak népéig, munkások, parasztok és értelmiség az Operaházra szegezte egységbe forrasztott és közössé kovácsolódott tekintetét, a triumfáló szakmaiságra, hát meg is született a döntés, zúgnak a mennyei fanfárok, itt ma a szakmaiságra kerül rá az ország koronája, a döntés megszületett, majd érkezik a kulturális miniszter, tratata tam, a legnagyobb szakmász minden földi halandó sorában, és legénytollasan mosolygós, pirospozsgás, egészségtől kicsattanó arcéllel már közzé is teszi, hogy egy nagy túróst, azt én mondom meg, ki itt a szakmai, a legszakmaibb, és meg is mondja, istenuccse, kisvártatva megnevezve a legeslegszakmaibbat, azt, akit a legszakmaibb alapokon ő maga néhány perccel ezelőtt még nem tartott alkalmasnak, de most már senki mást, csak őt, mert a szakma mindenekfölött. És néhány egyet nem értő sóhajt követően maga a szakma elfogadja és tudomásul veszi, hogy ő valójában nem is szakma, és mondjuk ki, valóban nem is az, hanem a miniszterelnök kisvasútja, az Andrássy úttól meghosszabbítva a II. János Pál pápa térig, és ha akkor is támadják, akkor egészen a Filatorigátig.

És vajon hol sérült a relevancia szabály, amikor abszurd módon szűntek meg napilapok és internetes felületek, pusztán azért, mert a miniszterelnöknek nem tetszett egyik-másik tipográfiája, vagy valami, bármi, netán egyes újságírók mondatszerkesztése vagy központozása; amikor frekvenciákat osztogattak hozomra (és viszemre), amikor professzorrá ütötték azokat, akiket a miniszterelnök professzorként kívánt maga körül, nahát, hogy ennek mennyi professzora van, s akiknek a professzori kinevezéshez elég volt annyit teljesíteniük, hogy valamikor világra jöttek, a homokozóban kedvükre hosszabbítgattak, végül egy kis átmeneti időt követően napi rendszerességgel láttak neki az Ország legrangosabb és legmegbecsültebb Feneke cirógatásának, fényesre nyaldosásának.

És kérdés, hogy az argumentum ad hominem vagy az argumentum ad populum érvelési hibáját keresgéljük ott, ahol megeshet az az abszurditás, hogy a 100 méteres síkfutás világrekordján belüli idővel lehet egy meggyőzően és megkérdőjelezhetetlenül buta gázszerelőből, csak mert gyermekkori jóbarát, az ország mindent birtokló hipermilliárdosa; ahol egy kellemtelenül ostoba vezérkari főnökké előléptetett szimplicitás írhatja át a második világháború történetét; ahol a hároméves születésnapjukra kapott kifestőkönyv saját satírozásukban kivitelezett példányait a képzőművészet mintadarabjainak tekintő vizuális vakok döntenek köztéri szobroknak átkeresztelt zombik felállításáról; ahol az EU-s milliárdokból 10 cm-es kilátók biztosítják a rálátást a nagy büdös semmire, jobbra is, meg balra is, meg előre is, meg hátra is, meg ahol lomkorona-sétányról figyelhető meg a talajmenti fagy; ahol dr. Tízparancsolat kéri a következő beteget, s írja föl a felhőbe a Hegyi beszédet, naponta kétszer, étkezés előtt; ahol a „közszolgálati” pártszolgálat csak azoknak nyit kaput, akik igazolni képesek, hogy valamikor az elmúlt ezer esztendő során személyesen beszélgetett el velük Orbán elvtárs, ám akik nem ebbe az ovis csoportba tartoznak, azok előbb tanuljanak meg szépen enni, utána alukálni, s a négyévenkénti gyermeknapon 3 percen át ők is lőhetnek célba a plüss maci elnyerésének reményében, igaz, ők háttal, fél lábon állva, szemük világától megfosztva, mindkét kezük amputációját követően.

Tovább is van, mondjam még?

És persze, ahol megeshet az az abszurditás is, hogy ott, ahol régészek vagy történészek szoktak direktorként tevékenykedni, mostanság egy se nem régész, se nem történész, se nem muzeológus, de még csak teremőri karrierrel sem rendelkező vállalkozó üldögél, aki költő is egyben, s aki szeret arról beszélni, mi abszurd errefelé, valamint szeret arról hallgatni, mi nem abszurd errefelé.

Ugyanott saját készítésű bor és saját készítésű verseskötet eladó.