Gábor György: A politikusok lidércfényei

A politikafilozófiai gondolkodás történetében komoly nézetkülönbségek adódtak afelől, hogy filozófiai értelemben és politikai jelentésében célravezető-e a metaforák használata. Arisztotelész óta köztudott és elfogadott, hogy „a metafora a szó más jelentésre való áttétele” (Poétika 1457 b), vagyis egyfajta jelentéskölcsönzés. Hobbes éppen ennek alapján állította, hogy a metaforák, „az értelmetlen és kétértelmű szavak (senslesse and ambiguous words) olyanok, mint az ignes fatui (lidércfény), s aki ezeknek alapján elmélkedik, képtelenségek útvesztőjében bolyong, aminek viszály és lázadás vagy engedetlenség a vége (Thomas Hobbes: Leviatán, Magyar Helikon, Bp. 1970. 42.)

Orbán legutóbbi történelmi metaforája „lidércfény”, amely nem csak értelmetlen és hazug, hanem még az ő szintjén is rekorddöntögető aljasság. Orbán feltette ugyanis a kérdést, hogy vajon mi lesz a németországi migránsokkal? „Ott vannak Németországban ezek a migránsok. (...) És fogják, és összegyűjtik őket. Beteszik őket Németországban vagonokba? És akkor áthurcolják őket hozzánk, itt meg kirakják őket, mi meg itt fogjuk őket tartani?”

A gyomorforgató történelmi metaforánál maradva egyfelől halkan jelezném, hogy az elpusztított rokonaimat – sokunk elpusztított rokonait – nem a németek, hanem a magyarok vagonírozták be, azaz a bevagonírozás nem a németek privilégiuma volt, nagy kedvvel és buzgalommal alkalmazták azt más nemzetek is. Másrészt ezzel a metaforával Orbán a kegyeletsértés magasiskoláját követte el, önmagát kereszténynek hazudó miniszterelnökként egyszerűen tudomást sem véve a 80 évvel ezelőtt vagonokba kényszerítettek sorsáról (totális sorstalanságáról), a „végső megoldás” programjáról. Meg aztán arra is volnék bátor emlékeztetni, hogy közvetlenül a háború után Magyarországról a magyarok vagonírozták be és telepítették ki a németeket, mint kollektív bűnösöket (Lengyelországban a lengyelek, Csehszlovákiában a csehszlovákok, Romániában a románok, amiből jóval később még a másik nagy lidércfényes kelet-európai géniusz, Ceaușescu  is kivette a részét stb.) Végezetül, ha már történelem és ha már menekültek, akkor érdemes lenne emlékeztetni a súlyos és egyre elhatalmasodó amnéziától gyötört Orbánt, hogy például 2015-ben a menekültek utaztatásának iránya – jórészt vonattal és busszal – Magyarország felől Németország felé irányult, nem pedig – sérült emlékezetével ellentétben – fordítva.  

De térjünk vissza a történelmi metafora alkalmazásának Orbán által kedvelt gyakorlatához.

Most, hogy az Orbán-kormány, nyilvánvalóan Orbán Viktor akaratának, jellemének és mentális állapotának következtében a nagyúr kívánalmának messzemenően eleget téve a parlament elé vitte a hazai közoktatás likvidálásának, a külföldön továbbtanulni képtelen magyar diákok cselédsorba taszításának és jövőjüktől való megfosztásának, s a közoktatásban részt vevő tanárok teljes emberi és szakmai ellehetetlenítésének mestertervét, Orbán történelmi metaforájából okulva, s a történelmi metaforákhoz immár bátran nyúlva azt kérdezném, hogy a hitvány, a nemzet jövőjét semmibe vevő törvény ellen, s tanítványaik jövője érdekében hangjukat elszántan felemelő tanárokkal a rezsim vajon ugyanúgy fog-e eljárni, ahogy tette ezt a lázadó tanárokkal szemben a mindenkori elnyomó hatalom a történelem során, mondjuk a koncepciós eljárást követően kivégzett Szókratésztől kezdve, a középkori egyetemekről kitiltott és meghurcolt oktatókon át a sztálini rendszerben lágerekbe deportált vagy meggyilkolt, avagy az 1956-os forradalom leverését követően a „konszolidáció” éveiben az iskolákból elbocsátott, szakmájuk gyakorlásától eltiltott és tudásuktól és felkészültségüktől az egész magyar társadalmat megfosztó rendelkezésekig?

És a „bosszútörvény”-nek nevezett státusztörvény – továbbra is megmaradva az Orbán kínálta történelmi metaforáknál, analógiáknál és párhuzamoknál – a kormány szándéka szerint vajon ugyanazt a funkciót tölti-e be, mint megannyi kollektív bosszútörvény a történelem folyamán, a törzsi vérbosszú primitív formájától vagy a boszorkányperektől az örményekkel szembeni kollektív népirtás bosszúján, vagy Hitler faji és Sztálin osztályeredetű bosszútörvényein át egészen az iszlám fundamentalizmus bosszútörvényeinek isteni alapokon nyugvó és transzcendens kötelezettségből fakadó kivitelezéséig?

És ha már, hát teljessé téve a történelmi metaforák gazdagon kínálkozó, a legközönségesebb és legaljasabb manipulációkra lehetőséget biztosító „lidércfényeit”, vajon számot vetettek-e azzal Orbán sírig hű, jellemtelen és gyáva talpasai, kiszolgálói, kizárólag saját egzisztenciájukért remegő ócska propagandistái, hogy a történelem milyen válaszokban szokta részesíteni a bosszútörvények kiagyalóit és áterőltetőit?

Meg persze azokat, akik újra és újra ismétlődő, tanulásra és tanulságok levonására képtelen primitív gondolkodásukkal és a legősibb mágikus tudat totálisan elhülyítő állapotába belekábulva úgy vélték és úgy vélik, hogy saját koruk és saját idejük örök, helyzetük, státuszuk változtathatatlan, megingathatatlan, s csak a mindenkori közvetlen testőrséget, a praetoriánus gárdát, hívják azt éppen Gestapónak, ÁVH-nak, Securitaténak, Stasinak, vagy TEK-nek, szükséges továbberősíteni.

Ha így gondolják, tévednek, és súlyosan csalódni fognak, mint ez megannyiszor megesett már a történelemben.

És ehhez még ködös és hitvány metaforákra, Orbán lidércfényeire sem lesz szükség.