Orbán lemond - Rózsa Péter jegyzete
Az Európai Unió, a NATO perifériájára kerülve, Magyarország Orbán nemkormányzása jóvoltából kötélen ingadozik a kiesés határán.
A hang - Szénási Sándor jegyzete
Amerika hangja ismét megszólal. Pontosabban az Amerika Hangja szólal meg, a nemzetközi rádió, amelyet a Trump adminisztráció felfüggesztett, ám most egy szövetségi bíró elrendelte az újraindítását.
A kicsinyes hatalomgyakorlás iskolapéldája - Kárpáti Iván jegyzete
Először jelzik, hogy hibáztál, persze csak finoman, egy fegyelmi eljárással, amely végül még büntetéssel sem jár. Aztán elkezdődik a valódi folyamat: eltűnsz a kirakatból, megszűnnek a szerepléseid, egyre kényelmetlenebb helyzetekbe kerülsz, végül pedig ott találod magad egy olyan pozícióban, amelyről mindenki tudja, hogy száműzetés. Sunyi, adminisztratív eszközökkel dolgoztak, addig szívatták, amíg magadtól felmondott.
Kohn, Grün és Orbán - Dési János jegyzete
Orbánnak és hazugsággyáros kis csapatának, oroszostúl, KGB-stűl, cselédsajtóstúl már csak a háborús riogatás és a fenyegetés maradt. Persze azt ne felejtsük el, március 15-én Budapesten vagy háromszor annyival többen voltak kiváncsiak a valóságra, mint a hazugságra.
Kilakoltatási történet – Józsa Márta jegyzete
Az Útszélen szerkesztő-műsorvezetője ezúttal a Nemzeti Együttcinizmus Rendszeréről és előzményeiről írt, személyes élmények alapján.
Erőpróba – Kárpáti Iván jegyzete
Március 15-én valójában nem a beszédek lesznek a legfontosabbak … – a Hetes Stúdió műsorvezetőjének gondolatai az idei március 15-e tétjéről, dilemmáiról.
Mi a fenéről is beszélünk? - Selmeci János jegyzete a túlélési gyakorlathoz
Minden félévben megírom azt a jegyzetet, amiben azt kérem Önöktől, hogy támogassák a Klubrádió fennmaradását. Ez most itt az a jegyzet, és most abban az alig pislákoló reményben kérem a támogatásukat, hogy valami talán változni fog, és mi magyarok így együtt meg tudunk haladni dolgokat, találni konszenzusokat, kötni szövetségeseket azért, hogy egy egészségesebb, boldogabb hely legyen a hazánk, és rendezzük végre közös dolgainkat, vagy legalább beszéljünk itt a Klubrádióban is sokkal többet arról, ami tényleg fontos.
Kamu a köbön: kampányolás Kijevben - Hardy Mihály jegyzete
A magyar fél nem sokat tett azért, hogy a Barátság kőolajvezeték és az ukrán-magyar barátság helyreálljon. Éppen az ellenkezőjét teszi. Emiatt aztán előre borítékolható, hogy a Digitális Polgári Körökben is aktívan kampányoló Czepek államtitkár üres kézzel, de számtalan, az ukránokkal szemben ellenséges video posztolása után tér majd vissza a magyar fővárosba.
Gábor György: Csapó! Felvétel! Pofánverés!
13/06/2023 15:03
| Szerzők: NépszavaGábor GyörgyTősér Ádám
Goebbels már 1933-ban a Reichskulturkammer megnyitóján arról beszélt: „Csak felszentelt kezeknek van joguk a művészet oltárán szolgálni…” Ugyanezek a felszentelt alkotói kezek édes hazánkban manapság a pofák szétverésével hivatottak szolgálni a művészet oltárán.
A sok méltatlan támadást követően kötelességemnek tartom kiállni Tősér Ádám jeles filmművészeti alkotó mellett, aki – korszakos gondolkodásról téve tanúbizonyságot – elmarasztaló filmkritikájára mintegy karizomból eleresztett válaszként, földre küldte a Népszava filmkritikusát, aztán egy darabig üvöltött vele, gálánsan beígérve a földön fekvőnek, hogy szétveri a pofáját, amire azonban ezt követően – legnagyobb fájdalmunkra – sajnos nem kerülhetett sor, mert az új idők üzenetét meghallani képtelen, nyilvánvalóan a régi, beteg világgal szimpatizáló, s annak aberráltságát a lelkében hordozó két filmrendező elrángatta a pofaszétverésre nekigyürkőző filmes alkotót, ezzel hazafias tevékenységében meggátolva a nemzet filmművészét.
Pedig a fenti körben egyedül Tősér Ádám volt képes bölcs megfontoltságról és átgondolt tudatosságról számot adni, s hazafiúi kötelezettségét messzemenően szem előtt tartva rezonálni az újra ébredő magyar korszellemre, a szebb jövőt tárt kapukkal befogadni kész, egészséges és életerős NER-vitalitástól duzzadó, keresztény(nek hirdetett) élettér kulturális-esztétikai értékrendszerének megőrzésére, ápolására és továbbfejlesztésére.
Mert a kritika műfaja cseppet sem lebecsülendő, épp ellenkezőleg! Sokkal inkább minden megalkuvást és gyáva rejtőzködést elvető ősi szittya harci eszköz a magyar élet frontján. Erőtől duzzadó, tetterős nemzetünk ugyanis nem nézheti tétlen, gyáva és megalkuvó parazitáinkhoz hasonlóan, hogy a sok zűrzavaros, lilaködös, elsatnyult, perverz, morbid, elkorcsosodott összevisszaságot követően politikailag és hatalmilag végre egységes nemzeti aranyfonálra felfűzött, drága és ezeréves magyar kultúrkincsünket a dollárbaloldal a karvalytőke támogatásán hizlalt háborúpárti háttérhatalom megbízásából kikezdje, s „filmkritika” címszó alatt nemzettestünk szárba szökkenő legegészségesebb és legéletképesebb, erőtől duzzadó önmegmutató feltárulkozásait lefitymálja!
A történelemből megtanulhattuk, s ha emlékezetünk továbbra is éles, hálásan megköszönve figyelmes politikusaink és propagandistáink revitalizációs munkásságának, felidézhetjük a hozzánk hasonlóan egészséges európai nemzetek sorából azt a korabeli, tiszta fajú germánságot, amely idejekorán ráébredt arra, hogy a művészeti kritikát egészen egyszerűen be kell tiltani. Philipp Stauff neves berlini újságíró, az árja szellemiség kimagasló, korszakos jelentőségű képviselője, aki antiszemita szervezkedéseivel és buzgalmával annyit, de annyit szorgoskodott hazája jólétéért, valamint völkisch folyóiratok fenntartásával, a germán származás magasabbrendűségének szűnni nem akaró hangoztatásával, az okkult nacionalista eszmeiség felkarolásával, s nem utolsó sorban főművével, az 1913-ban publikált Runenhäuser c. alapmunkájával, amelyben sikeresen mutatta ki és megcáfolhatatlanul bizonyította be, hogy az ősi rovásírás a német favázas házak szerkezetének geometriai alakzataiban köszön vissza, nos, ugyanez a remek szerző már időben rámutatott arra, hogy El Greco és van Gogh a kritikusok által vészesen judaizálódott, s a korabeli képkereskedők, akik természetesen mind zsidók voltak, ezzel a judaista ízlésformálással megrontották és elzsidósították a német szellemet, hogy a fent említett két piktor mázolmányait aztán jó pénzért adhassák tovább, ezzel felverve a szemét árát, mintha csak rohadt paradicsomokat tukmáltak volna a kifinomult ízlésű germán középpolgárra, akinek a festmények láttán egyszeriben hatalmas, horgas orra lett, megnőtt a pajesza, vérében azonmód csörgedezni kezdett az arany, s uzsgyi, már rohant is az éppen esedékes rituális gyermekgyilkosság elkövetésére.
Stauff árja szellemisége sokáig süket fülekre talált, míg végre a III. Birodalom legfogékonyabb művészetteoretikusa, a német szellem fáradhatatlan élharcosa és propagandistája, maga Goebbels, követve Stauff úttörő iránymutatását és tiszta germán logikáját, 1936-ban betiltotta a műkritikát (Kunstkritik), mint ami komoly szerepet játszott a német szellem és művészet elzsidósításában, s elrendelte, hogy mostantól kizárólag csak műleírásokat (Kunstbericht) szabad és lehetséges közzétenni (Goebbels korszakos jelentőségű rendelkezését idézi Joseph Wulf: Die Bildenden Künste im Dritten Reich: eine Dokumentation, Gütersloh, Sigbert Mohn Verlag, 1963. 119.)
A szelíd és mérhetetlen humánumtól átitatott rendelkezés persze nem érte el azonnal a célját, minthogy a korabeli beteg világ számtalan megfertőzött ágense dacolt Goebbels zseniális, korszakos jelentőségű tanításával, így aztán egy évvel később, 1937-ben a müncheni Régészeti Intézetben megrendezték az Entartete Kunst (Degenerált Művészet) c. kiállításfolyamot, amely bejárta egész Németországot és Ausztriát, hogy lerántsa a leplet a korabeli háborúpárti-dollárbaloldali perverzekről, mint például Marc Chagall, Max Ernst, Kandinszkij, Mondrian, Moholy-Nagy László, Emil Nolde, Kokoschka és a többiek. Aztán újabb egy évvel később a szelíd, keresztényi szeretettől átszellemült edukáció, a puszta földrelökés barátságos, rábeszélő gesztusát már végre maradéktalanul felválthatta a „pofánverés” klasszikus művészetfilozófiai argumentuma a nevezetes és példaértékű Kristályéjszakán, mintegy miheztartás végett a nem is művészetet, hanem vállalhatatlan mocskot előállítók hagyományos meggyőzése érdekében.
És ezzel végre beteljesedhetett egy álom, az, amiről Goebbels már 1933-ban beszélt a Reichskulturkammer megnyitóján: „Csak felszentelt kezeknek van joguk a művészet oltárán szolgálni…” Ugyanezek a felszentelt alkotói kezek édes hazánkban manapság a pofák szétverésével hivatottak szolgálni a művészet oltárán.
Filmszalag nem ég el, ha átszellemíti a művészet – vallotta Bulgakov nyomán Kozincev, a jelentős orosz avantgarde filmrendező.
A pofa szétveréséről nem maradt fenn idézhető filmesztétikai vagy filmkritikai bölcselet. Ez a kétezres évek agyonszeretgetett és politikai megbízhatóságuk okán agyontámogatott, amúgy teljesen érthető módon meglehetősen frusztrált „filmeseknek” nevezett káderek privilégiuma.
