Nem kell állami művészeti díj. Nem kell, hogy a politika rangsort állítson szobrok, dalok és történetek között. Nem kell, hogy az alkotás mellé hivatalos pecsét járjon, amely néha inkább bélyeg.

Csak Orbán hívei és kiszolgálói felejtenek, mert pillanatnyi érdekük ezt kívánja. Sőt, ma már arra kényszerítik híveiket, hogy azt is felejtsék el, ami a szemük előtt történik.

O.V. úgy próbálja életben tartani a Nagy Imre-temetésen mondott beszéde mítoszát, hogy közben meg is öli: a mai orosz imperializmus szolgálatát kísérli meg elfedni a szovjet imperializmus elleni egykori szabadságharcával, amiből csak egy olyan élőhalott tántoroghat ki, amibe még a saját politikai igazgatója is belerúg, mondván: 56 arra tanít minket, hogy ne lázadjunk fel soha többé.

Mivel mindketten magyarok vagyunk, akkor is összeköt minket a hazánk, ha mást gondolunk a világról – gondoltuk a nagy megbékélés közepette, és talán már őt sem izgatta annyira, hogy annak idején idegesen hallgathatta, hogy hangosan örülök minden török gólnak, amit a magyar foci válogatott kapott, tényleg elmehetnek a stadionjaikkal a pics, remélem, hogy sosem jutnak ki a világbajnokságra, na de már engem sem zavar, hogy amikor úgy fájt a fejem, nem tudtam aludni, mert ő még két nappal a Békemenet után is Orbán Viktor beszédét üvöltette a kertben.

Ha jól számolom, sorban az ötödik magyar író költözteti külföldre a hagyatékát, Esterházy, Kertész, Konrád, és Nádas után Krasznahorkai László is, a helyszín általában a Berlini Művészeti Akadémia, illetve Krasznahorkai esetében az Osztrák Nemzeti Könyvtár. Mindegyikük itthon született, élt, dolgozott, alkotó életük egy részét mégis, előre megfontolt szándékkal hontalanná tették.  

Két Magyarország él egymás mellett: az egyik a plakátokon, a másik a valóságban. Az egyik hisz benne, hogy minden rendben van, a másik megpróbálja elviselni, hogy semmi sincs.

Több dolog is szembeötlő Orbán úgynevezett "felkészítőjét" vagy mit hallgatva. Az egyik és talán a legfontosabb, hogy az országot 15 éve folyamatosan vezető kormányfőnek nincs mondanivalója az ország számára. Orbán megint összehord hetet-havat arról, hogy miféle súlyos harc, élet-halál küzdelem vár az összesereglett csapatra, megint jönnek a focis hasonlatok, ahol ő a felkészítő mesteredző, de a jobb hátvéd számítson a térden rúgásra, amúgy meg – ismét egy háborús titulus – "Commandante Kubatov" csak építgesse az amúgy törvénytelen választói listáját.

Egyre figyelmesebben kell néznünk azt a valóságot, amelyet rengeteg pénzzel, manipulatív energiával próbálnak meg oly sokan az ő képükre formálni. És elérni azt, hogy az általuk manipulált kép a miénk is legyen. Az objektíven keresztül láttatott világot azonban csak egy bizonyos határig lehet maszkolni. A lóláb, esetleg a zebraláb akkor is kilóg, ha kínai falat építenek köré. Józsa Márta gondolatai egy fotókiállítás kapcsán.

Hamm, bekapta Döncike. Így lett vége a kis Gömböc kalandjainak. 

Sajnos egy elfogadható béke esélyei nem sokkal jobbak, mint annak, hogy gyorsan eljutunk vonattal Budapestről Szombathelyig.

És a felvételeket nézve az is feltűnik, a békés civil lakosság e nyilvános gyilkolászás közben zavartalanul sétál az utcán, vásárol, társalog. A halál ott nem nagy ügy. És ezt már gyerekkorban elkezdik beléjük nevelni.

A taxis arcát mintha baltával faragták volna, szögletek, élek, vaskos orr, bikanyak, hatalmas test, ami alig fért el az ülésben, kevés beszéd, dercés hang, komorság.