Az első húsz évre még lehet különféle mentségeket vagy kifogásokat találni, hogy a demokráciának nem voltak hagyományai, meg hogy mindent menet közben, szinte futólépésben kellett megtanulni. Tessék gondolkodni majd a rovásírásos-pacalpörköltes-szentistvános falunapon pálinkázgatva, hogy mi a helyzet az azóta eltelt tizennéggyel?

Sok száz millió, egymás hegyén-hátán élő, együttműködésre kényszerített egyén tudása, hogy a sok kis szemétből sok gigantikus szeméthalom lesz végül.

"Amikor egy gazdasági szereplő vagy politikus újságírókat, médiumokat lehetetlenítene el, mert nem tetszik nekik, amit tőlük hall, ez megfelelhet a saját rövid távú érdekeinek, ellentétes viszont egy fejlődni vágyó ország és társadalom érdekeivel, így aztán mindnyájunknak rossz."

"Nem egy nagy ügy egy ilyen támadást rendelni, minimális internetes ismerettel megoldható igen gyorsan, aztán már csak azt az egy-kétezer dollárt kell mondjuk bitcoinban leperkálni és indul is a műsor hallgatását lehetetlenné tevő támadás."

Ha egy gyermekvédelmi dolgozó nem tud megnyugtató választ adni arra, melyik bárban koktélozza el a százkilencvenezres fizuját, akkor fel is út, le is út? Ha nevelőszülő volt, akkor eresztheti szélnek gyerekeket?

Egyelőre nem úgy általában kívánja az igazságügyinek csúfolt tárca bevezetni a cenzúrát, csak a “háborús uszításra:” Ahogy a Szuverenitásvédelminek nevezett képződménynek is az első dolga az volt, hogy rátámadjon a független sajtóra és civil szervezetekre. Vagyis ne legyenek illúzióink.

Az emberi viselkedésben talán az irracionalitást kedvelem a legjobban, még ha olykor az okozza a legnagyobb fájdalmat is. 

Most már látszik az Orbán család zöldprogram melletti elkötelezettsége: Hatvanpusztán József főherceg egykori majorsága, a Turai Kastély, a Balaton melletti telkek mind azt jelzik, gazdái szeretik a zöldet, a természetet, különösképpen, ha ezeken a területeken a saját ingatlanjaik és üzleti érdekeltségeik működhetnek. 

Lássuk be, a mi háborús szerepléseink sosem jelentették sem a hadművészet csúcsát, de még azt sem, hogy armadáink valaha is képesek lettek volna a már fent említett haza idegen megszállásának megakadályozására. Ergo abból, hogy valaki magyar százados, vagy törzszászlós, ugyan miként keletkezhet olyasfajta érzéki öröm, amivel egy angol, vagy török a bakancsszíját legényesen meghúzza? Valljuk be, sehogy.

Ha valaki csak második vagy harmadik valamiben a világon, az Orbán előtt nem áll meg. Az elveszített egy aranyat, nem pedig nyert egy ezüstöt.

Lelkészünk véleményt mond közéleti kérdésekben is, ahogy egyébként a Rómától és az elvektől messze kerülő püspökök is, csakhogy ő számonkéri azt, amit egykor talán azon a régi keresztelőn vagy esküvőn mondott. Felidézi azt az alakot, akire már nem emlékeznek, a zsidó rabbit, Názárethből.

Jó kérdés, hogy hány generáción át őrzi a népirtás emlékét a kollektív tudat. Szokták azt mondani, hogy újabb nagy háború akkor kezdődik, amikor nagyrészt kihal az a generáció, amely emlékezik még a régire. Valahol itt tartunk, főként akkor, ha hanyagoljuk a történelmi ismereteinket.