Ez az a védőpajzs, amelyik nincs ugyan, de már dolgozunk rajta, hogy legyen. Lehet, hogy akkor sem lesz, de sebaj, akkor majd azt mondjuk, hogy dolgozunk rajta és lesz. Vagy nem lesz.

Marad a kérdés: ki kapirgál majd a zebrák lába között a hatvanpusztai tyúkudvarban?

Van a valóság, az alacsony bérekkel, egy inflációs sokk után még mindig emelkedő élelmiszerárakkal, kivéreztetett egészségügyi, oktatási és szociális rendszerrel, pofátlanul gazdagodó kegyeltekkel és van minden idők legnagyobb Orbán Viktorának látomása a valamilyen békegalambokkal magasba emelt országról, ahol már szinte csak karnyújtásira vagyunk az édenkerttől. No meg a következetes hülyítésbe, a valóság meghamisításába vetett hite.

Attól, hogy ők most a szemünk elé kerültek, hogy a gyermekvédelmi rendszerben tapasztalható bántalmazásokról nem csak csendben tudunk, hanem hangosan kiabálunk a szörnyűségeket bemutató videók, cikket, vallomások láttán, a gyerekeknek még nem lesz egy szemernyit sem jobb.

Valahol azt mondta Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója, hogy Magyar Pétert még a tisztások sem szeretik. Ez a mondat első hallásra talán frappánsnak tűnik, valójában azonban többet árul el arról, hogyan gondolkodik a hatalom a politikáról, mint arról, akiről éppen beszél. Szeretni macskát, zenekart, jó kávét szokás.

Dési János kalandja a Négyszögletű Kerek Erdőben.

Nagyjából hetvenezer állandó hallgató kísérte figyelemmel gyomrunk korgását napról napra. Egy közösség. Az ezredforduló környékén járunk, akkor valami elkezdődött, de sokáig nem tartott. Ez volt a Rádió C. Magyarország, egyben Közép-Európa első, teljesen önállóan működő cigány közösségi rádiója. Élt 2001-től kezdődően tíz évig, sem az akkori, sem a későbbi hatalom nem látta át, hogy mennyi szeretetet, méltóságot, kulturális értéket, invenciót, bátorságot adott roma és nem roma közösségek számára ez az egyedi kezdeményezés.

Az idő, a történelem nem feltétlenül tesz nekünk szívességet azzal, hogy a mi határidőnkhöz alkalmazkodik. A régi napok átvonszolják magukat az állítólagos határon, és hozzák magukkal a korábbi bűneinket, ostobaságainkat, igaz, a reményeinket is.

Akárhogy alakuljon is a jövő évi választás, egy dolgot érdemes kimondani: az a fajta idealizált, tankönyvi értelemben vett liberális demokrácia, ami sokunk fejében él, már Nyugaton sem létezik. Nem azért, mert valaki "elvette", hanem mert elfogyott mögüle az a társadalmi konszenzus, ami működtette. Az a hallgatólagos alku, hogy vannak közös játékszabályok, vannak intézmények, amelyekhez akkor is ragaszkodunk, ha épp nem nekünk kedveznek.

Késő délután Orbán vezér éppen arról beszél, hogy "nem is világos ki támadott meg kit" az orosz-ukrán háborúban, amikor egy kis csoport Budapesten mentőautókba gyógyszert pakol éppen.

A köznevelési államtitkár államtitkár azt mondja, hogy külsőleg tökéletesen NER-kompatibilisnek látszó testének láthatatlan belső részei szerint talán nem kellett volna peckesen vonulgatnia olyan ifjú leánykák társaságában, akik a fényes államtitkári aktusról készült videót a „Lassan akarlak megdugni, lámpafénynél” szövegű zeneszámmal festik alá.

Egyre rövidebb a szavatossági ideje a kormányzati vezetők hazugságainak.