„Köszönjük,
Publicisztika
Lista – Szénási Sándor jegyzete
Publicisztika

Lista – Szénási Sándor jegyzete

Maradt még Deutsch "náci tempó” szövege. Tényleg joga van egy embernek másokat egy listázás miatt lefasisztázni, akinek a haverjai folyamatosan listáznak és bélyegeznek meg egész társadalmi csoportokat? Vagy azért, mert liberális, vagy annak kinevezett filozófusok, vagy pedofilként kezelt melegek, vagy az ún. Soros-hálózat "ördögien gonosz” figurái, köztük a TASZ nevesített munkatársai, vagy külföldi ügynöknek titulált civilek, vagy be nem hódolt kisegyházak, lázadni merészelő tanárok, a kormánylapban szégyenlistára került bírók, orvosok, ellenzéki művészek, vagy Kövér László szép szavaival "nyikhaj, senkiházi, utolsó, tollforgató terroristák”: értsd újságírók.

Pokoli trófeák – Rózsa Péter jegyzete
Publicisztika

Pokoli trófeák – Rózsa Péter jegyzete

Éppen egy nappal az Európai Parlamenti képviselő választás előtt jelentette be az Akadémiai Dolgozók Fóruma, hogy mivel az egyetem a Lex CEU óta már nem vett fel újabb hallgatókat a magyar akkreditációs képzésre, és közben a Bécsbe költözött / űzött kampuszon felépült a teljes képzési rendszer, végleg befejezik az oktatási tevékenységet.

Kardos András: Magyar vagyok

20/02/2023 16:30

| Szerző: Kardos András

 | Szerkesztő: Vikár Anna Flóra

Az önkényuralmak az irodalom és a művészet legitimációs segítségéért kapkodnak.

Petőfiből minden rendszer elődöt és ikont akar gyártani. A végletekig lebutított Petőfi imázsról még a 21. század önkényuralma is azt képzeli, hogy ha Petőfit influenszernek vagy rocksztárnak titulálja, akkor ezek a milliárdos filmeken megálmodott tablóképek, középen a Petőfi nevű lángpallossal, mintegy megemelik a mai világunkat...

Az önkényuralmak az irodalom és a művészet legitimációs segítségéért kapkodnak. Rosszul teszik.

Nem kell előre örülnie a szélsőbb rajongóknak, nem a magam magyarságáról fogok zengeni. Részben mert Rákay és Demeter kollegákkal szemben én soha nem zengek, részben azért, mert magyarságom evidencia, nincs mit bizonygatni rajta, még azok kedvéért sem, akik szeretik „idegenszívűeknek” becézni a tőlük eltérően gondolkodókat, amely jelzővel mintegy forma szerint kitessékelnék őket a nemzetből. Ez egyrészt még a hatalomvédte bensőség világában sem érvényes aljasság, bármekkora is a sikere bizonyos körökben, másrészt nem erről akarnék szólani.

Hanem hát Petőfi. Még inkább a diktatúra és a művészet viszonya. Mindez azért lett hirtelen fontos, mert Petőfi születésének 200. évfordulója, ahogyan az már szokásos száz évente, kihozta a diktatúra kultúrmérnökeiből a nemzeti múltunk és nagyságunk örökérvényű ideologémáját. A diktatúrák közös sajátossága, hogy majdnem érthetetlen okokból (de csak majdnem!), állandóan szeretnék magukat demokráciának tudni, és vágyott céljuk és megélt jelenük számukra egyszerre a szabadság földje. Ennek okait most nem boncolgatnám, tény, hogy minden diktatúra szereti a saját nemzeti múltját, sőt a múltat általában önnön elődjének betudni, és a művészetet érzi annak a tömegkanálisnak, amely becsatornázza számukra az elődök dicső tetteit, mint a jelen előképét. És szegény diktatúrák képtelenek észrevenni, hogy az igazán autonóm értékek nem terelhetők be az önkényuralom kanálisába, vagy ha mégis, abból csak silány tömegmanipuláció leend.

De legyünk igazságosak. Lehetséges-e főszabály alól kivétel, akkor, ha a művészi tehetség áttöri a diktatúra silány papundekli falát, és valódi dráma, valódi sorskonfliktus kerül a műbe, dacára az ideologikus megrendelésnek, sőt dacára akár a szerző világlátásának. Többnyire ilyenkor is kiderül, hogy ami a művét értékessé teszi, az túlmutat a nemzeti apologetikán, túl a jelen önkényuralmán. De ezek a nagy kivételek. Hely hiányában egyet mondok: Bertold Brecht.

Petőfi Sándor pop art
 
Petőfi Sándor pop-art verzió
 
 

Vissza Petőfihez. Jól érthető, hogy belőle minden rendszer elődöt és ikont akar gyártani. A végletekig lebutított Petőfi imázsról még a 21. század önkényuralma is azt képzeli, hogy ha Petőfit influenszernek vagy rocksztárnak titulálja (Demeter főigazgató, a jónevű Petőfi Irodalmi Múzeum, és a még jobb nevű Petőfi Ügynökség mindenese), akkor ezek a milliárdos filmeken megálmodott tablóképek, középen a Petőfi nevű lángpallossal, mintegy megemelik a mai világunkat, sőt: egyenesen, mint nagy elődök legitimálják azt az ideológiai hagymázat, amivel a Fidesz a szócsövein keresztül naggyá avatja önmagát és a rajongó tömeget.

Csakhogy ehhez szembe kéne ám nézni Petőfi életművével. Egyetlen példát hozok fel, hogy lássuk: sajnos vagy hálistennek, mindenesetre az önkényuralom nem tudja sem érteni, sem kisajátítani, sem Petőfit, sem más zseniket. Csak manipulálhat velük, de az érvénytelen. Petőfi 1847-ben írta a Magyar vagyok című – álláspontom szerint az egész modern magyar irodalom egyik – alapművét. Idézem az ötszakaszos vers harmadik szakaszát:

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A multnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.

A szakasz bizonnyal igazolja nem csupán a költő hazaszeretetét, de azt a múltbeli nagyságot is, amelyet Orbán Viktor és egész rendszere állandóan hangoztat. A baj ott kezdődik Rákay Petőfi-mindenes számára, hogy az öt strófából álló vers itt nem ér véget, magyarán a dicső múlt, és a nemzeti nagyság felemlítése része Petőfi hazájához és nemzetéhez való viszonyának, csak éppen a történet itt nem fejeződik be nála.

Nézzük az utolsó, az ötödik szakaszt:

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!

Petőfi magyarsága mit sem változott: „Magyar vagyok.” – így kezdi a záróstrófát. Csakhogy a szülőföldhöz való ragaszkodás a vers zárlatában már a szégyenletes jelennel és a gyalázattal koegzisztens és nem a dicső múlttal.

Sem Rákosi, sem Kádár, sem Orbán rendszere nem tudta kisajátítani Petőfit.

A Magyar vagyok című vers pedig az egész modern magyar irodalom egyik alapműve. A vers szabadsága marad, a diktatúrák meg mennek.