Demeter Szilárd saját zenekarával lépett fel munkahelyén
14/01/2023 21:50
| Szerző: Klubrádió/juan
A Petőfi Irodalmi Múzeum berúgta az ajtót pénteken este, amikor a másnap kezdődő Petőfi-bicentenáriumos rendezvénysorozat előestjén a főigazgató Demeter Szilárd saját zenekarával lépett fel szerényen, ezzel is megmutatva, mi az a valódi szabadság. Mondjuk ez éppen nem sikerült – ott jártunk, megnéztük.
Igazán impozáns körülmények közt lépett fel a Loyal Apples’ Club, Demeter Szilárd hazai kultúrpápa zenekara. Hogy mennyire ízléses dolog egy ingyenes, közpénzből tartott rendezvényen, a saját együóttesünket beprotezsálni fellépőnek, azt hagyjuk is, csak remélni merjük, hogy az ezúttal a ritmusszekcióban csendben ülve meghúzódó, ezúttal nem ideológus és megmondó szerepben ágaskodó Demeter nem vett fel külön gázsit a koncertért és basszusgitárjátékáért, bár a jelenlegi elitnek nevezett kultúrközegben ezen sem lepődnénk meg. De legyünk jóhiszeműek, és tételezzük fel, hogy ő nem, csak a 7 zenésztárs írta meg a számlát a végén, immár nem katásként.
Az impozáns körülményeket ingyen borral, nagy LED-falas kivetítéssel és forradalmi vizuállal támogatták meg, valamint “sztárfellépőkkel”, a terembe be nem férő vagy inkább a pénztárcakímélő borozást választó vendégek pedig a múzeum díszes kistermeiben kivetítőkön követhették a nagyjából egyórás, akusztikus jellegű koncertet, mely A szabadság idővándorai nevet kapta.
A pénteken fél 9-re meghirdetett esemény koncepciója az volt, hogy olyan ismert dalokat válogattak össze a saját szerzemények mellett, melyek a szabadságról szólnak. Olyanokat, melyek nyilvánvalóan nem annyira nyersek és szókimondók, hogy valaki félreértelmezze és valóban számon is kérje a szabadságot ma ebben az országban, amiből az elmúlt évtizedben sokan érzünk deficitet, legyen szó a kultúra világáról vagy bármely szférájáról az életnek. Valahogy össze kellett mindezt hozni Petőfivel, hogy a házikoncert mégis csak indokolható legyen, ezért a dalokat olykor Petőfi-idézetekkel igyekezett a tehetségkutatókról megismert énekes Baricz Gergő, hol papírból, hol meg-megdöccenve, ám többnyire mindenképp indokolatlanul. Mindez persze még úgy volt megideologizálva, hogy ha Petőfi ma élne, akkor mindenképp rockzenész lenne.
Nos, ez utóbbit nem tudjuk sem megerősíteni, sem cáfolni, bár véleményem szerint nem éppen rockot tolna a poéta, ha tehetné – szerintem a hiphop vagy a slam közelebb állna hozzá, ha már – de kár is ezen vitatkozni, mivel a kérdésfelvetés eleve történelmietlen. De hogy nem kurzusbandában szerepelne, azt azért meg merem kockáztatni, és dalszövegeiben is kritikusabb lenne – éppen azért, mert egykori verseiből is sütött a szabadság iránti kompromisszumok nélküli elkötelezettség, ami nem éppen NER-kompatibilis jellegzetesség. Viszont az előzetesen hol bluesosnak, hol rockosnak felcímkézett Loyal Apples' Club esetében sem igazán lehetett a műfaji besorolásokat értelmezni: kilúgozott rádióbarát popzenét játszottak, abból az unalmas se íze, se bűze fajtából. Olyat, amelyikre még csak azt sem lehet mondani, hogy rossz, mert nem volt az, tényleg nem. A hangok a helyükön voltak, akár egy szoftver által megtervezett zenefolyamban. Inkább a jellegtelen, unalmas jelzőket használnám: a feldolgozásokból pont a szabadság szellemét és az egyediséget sikerült kilúgozni, a hangszeres és vokális tudással ugyanis nem volt gond, csak a személyességgel és a mondanivaló hiteles tolmácsolásával. Ami pedig a saját dalokat illeti, azokat tényleg 10 perc múlva már el is felejti az ember, és bár igyekeztem figyelni, semmit nem tudok egy nappal később felidézni a lojálos repertoárból, pedig Baricz álszerényen úgy vezette fel őket, hogy talán a koncert első felében elhangzott örökzöld dalokat megközelítik. Ez sem jött össze.
Nemcsak azért, mert „sztárvendégekkel” is készültek az estére, hogy két mankóval megtámogassák a Petőfi-vigíliát: Bari László két dalt énekelt, míg Tóth Gabi egyet. Egyszerűen csak ismertebb dalokat adtak elő az Easttől, Charlie-tól, az Omegától, a Karthagótól vagy éppen Kovács Katitól, és ezek a jól megírt slágerek valóban ott maradhatnak a fülünkben. De a válogatás logikája akkor sem jött át, egyáltalán nem világos, hogy miért éppen olyan dalok szimbolizálnák a szabadságvágyat, mint Charlie Az otthon valami mása, a Karthago Apáink útjánja, de Presser Várlakja sem erről szól, még ha ez utóbbit a mellek és egyéb dolgok szabadsága mellett oly elkötelezett Tóth Gabi is adja elő. De valahogy össze kellett hozni egy koncepciót a műsorhoz, ezúttal a szabadság címkéjét húzták ki a kalapból. A visszafogott közönség dalok közti tapsai pont egy ilyen ülős koncerthez méltó tetszésnyilvánítások voltak, a megjelentek is valószínűleg inkább reprezentációs célból vagy főnöki utasításra jöttek, mint szabadságvágyból, de azért az első sorban táncoló kislány tényleg cuki volt. És valahogy Demeter Szilárd színpadi arckifejezéseiből sem az a gejzírként feltörni kívánó lazaság érződött ki, nem segít ezen az sem, ha motoros bőrdzsekiben húzza az ember a talpnyalávalót.
Igazságtalanság lenne viszont, ha a PIM-főigazgató gesztusai alapján mondanám azt, hogy egy felejtős kis péntek esti produkción jártam – legalább ingyen –, de biztosan ama 80% közé sorolnám a produkciót, mely a Nagy Eljövendő Kulturális Kikukázás során nem kerülné el a szelekciót. Akkor sem, ha eme kritikám miatt kalapáccsal akarná valaki lejátszani az ujjaimon az Örömódát, mint azt szegény Csunderliknek ígérte még 2015-ben a lojális kultúrpolitikus.
Nem tudom megígérni, hogy legközelebb már rajongóként leszek jelen a lojális lázadók fellépésén, melyek amúgy is inkább a NER rendezvényeire korlátozódnak, sajnos már olyan jó kis helyeket is maguk alá gyűrve, mint amilyen az A38. A borról pedig nem tudok nyilatkozni, értem én, hogy közpénzből ingyen ihattam volna, de pont ezért nem kértem belőle: a szabadság azzal is jár, hogy az embernek van tartása, Megadja a módját, és él még benne a remény, mint a 200 éve született költőben:
"S várta, várta, várta,
Mikor jön már a hír,
Hogy szabad hazája?"
Petőfi Irodalmi Múzeum 2023. január 13. 20:30
