Gábor György: Magyar táj, magyar ecsettel

Egy kedves külföldi ismerősöm, régi kollégám, M. járt a minap Magyarországon. Volt idő, amikor gyakorta látogatott ide, körülbelül tíz éve azonban már nem. A napokban Bécsben járt egy konferencián, onnan ugrott át.

Rég találkoztunk.

Most végre megint. Pillanatok alatt a régi nagy beszélgetések hangulata idéződött föl, hajnalig tartó dumával, ahol a szokásoknak megfelelően egymást váltották a szakmázások és a nagy nevetések, a kölcsönös froclizások és a bánatos elmerengések a világ állapota felett.

Hirtelen kinyitotta a laptopját, s megkérdezte, láttam-e ezeket a fotókat, amelyeket egy Szlovákiában élő magyar kollégától kapott. Gondosan összeállított csinos gyűjtemény, lombkorona sétányokkal a nem létező lombok fölött, cirka egy méter magas kilátókkal, kisvasúttal, üres vagonokkal, mesterséges tavacskával, mesterséges szigetecskével, hattyúhíddal és pazar panorámával, amely zavartalan rálátást biztosít egyenest az utasok nélküli kisvasút üresen pangó állomására.

M. természetesen tisztában van azzal, hogy ezekben a szemet gyönyörködtető, hasznos létesítményekben az ő éves adóbefizetésének egy része is benne van. Meg a feleségéé. Meg a szociológusként dolgozó fiáé (aki amúgy korrupciókutatással foglalkozik).

Kérdezi tőlem, ezt miért engeditek? Hogyan lehetséges az, hogy az ország lakossága egy szót sem szól? Előbb hagyják meglopni őt, azaz M.-et és családját, aztán hagyják meglopni saját magukat, ráadásul úgy, hogy közben még totálisan hülyére is veszi az ország legfőbb vezetése mindannyiukat: a népnek semmi sem jut, a miniszterelnöknek és pátriájának, az idiótaságokat kivitelező vállalkozóknak meg apuka kőbányájának annál több: kamu meló, semmiből a semmibe tartó kisvasút, semmiből egyenest a semmibe ívelő híd, panoráma a semmiből, arccal a semminek, meg lombkorona sétány a semmi fölött, rálátással a nagy büdös semmire.

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent.

És mi mindezeken jókat szórakozunk: csak úgy ontja a magyar ember – Karinthy népe – a mókásabbnál mókásabb mémeket, vicces humoristák (természetesen kizárólag férfiak) tréfálkoznak a fentieken, rázkódunk a röhögéstől, felidézzük és továbbadjuk a poénokat, aztán folytatódik minden. EU-s pénzből lesz majd hamarosan motor nélküli magyar autó, bicikliút a semmibe, lesz ebéd- és vacsoraidőben zárva tartó étterem, lesz parasztház baromfiudvarán felhúzott stadion, lesz (voltaképpen már van) orvos- és műszermentes kórház, tanár nélküli iskola, lesz érettségi bizonyítványt, továbbá mindenféle diplomát, doktori címet és egyetemi professzori oklevelet kiadó faiskola (csupa kivágott fával, körbebetonozott csenevész bokrokkal) és lesznek előbb nőket, később már férfiakat is nélkülöző bizottságok, minden lesz, a komfortérzetünk pedig továbbra is háborítatlan marad.

 

Hattyúhíd Felcsúton

 

 

Legfeljebb megsértődünk az Európai Unióra, hogy nem ad pénzt további 50 centiméteres kilátókra, pocsolyák és belvizek fölött átívelő hattyú-, páva- és pulykahidakra, mintha tán M.-nél és családjánál jobb helye volna annak a pénznek, s nem ad egy fityinget sem a fideszes egyetemi alapítványokba kilopott-kihordott és autonómiájukban meggyalázott egyetemeknek, pedig Szili Katalin egymillió fölötti havi tiszteletdíjára kell, hogy jusson, a legtöbbet güriző tanársegédnek pedig legyen elég az a kétszázezer; meg jól megsértődünk az ukránokra, mert végtelen agresszivitásukban hagyták, hogy a birodalmi tudatot, a felsőbbrendű nacionalizmust és a krisztusi hagyományt kizárólagosan őrző pravoszláv szellemiséget egyként nélkülöző békés, orosz, különlegesen művelt különleges műveletisek lerohanják őket, hogy ezáltal nálunk már jóval a háborút megelőzően drágább legyen a kenyér és a cukor, a só és a paprika, a kolbász és a kenőmájas, egész Európában magasan a legdrágább, naná, hát mitől mástól, mert megint és újra és mindig balsors, akit régen tép, holott megbűnhődte már e nép.

És az amcsikat is piszkosan utáljuk, mert csak, és mert fintorognak, hogy bevettek a csapatba, s mi sicher, hogy a saját csapatunknak rugdaljuk szakmányban az öngólokat, szabad akarat és szuverenitás, vagy mi, meg utáljuk a finneket meg a svédeket, mert az előbbiek rokonok, az utóbbiak meg nem rokonok, és gyűlöljük az összes szomszéd országot, mert képesek úgy tenni, mintha nálunk sokkal gyorsabban fejlődnének, pedig de.

És a Svájcból elszármazó, s fél Európán átbaktató farkast sem kedveljük, de nem ám, mert minek jön az ide, migráns az ilyen, talán maga a Soros bújt bele a farkasbőrbe, ám szerencsére mindig akad errefelé egy jó kis puska, hadd tudja meg a nagyvilág, hogy mi fene tehetséges, ősi kilövő nemzet vagyunk.

M. azt kérdezi, mi lenne, ha bemenne Lajos autószerelő műhelyébe, Pista éttermébe, Mari ruhabutikjába, Éva fodrászszalonjába, Károly galériájába, dr. Kovács fogorvosi rendelőjébe, Péter szerelvényboltjába, Tamás számítógép szaküzletébe, Andrea cukrászdájába, Saci közértjébe, s onnan kedvére elhozna valamit, majd kisétálna azzal a valamivel a hóna alatt? Vajon mit szólna akkor Lajos, Pista, Mari, Éva és a többiek mind? Vállat vonnának, mosolyognának, s azt mondanák, vigyen csak ez az M. mindent, a kedve szerint? S még egy vicces mémet is utánaeresztenének?

M. kérdése szónoki, szerencsére nem kell megválaszolnom. Annyit mondok csak neki, hogy ez egy fordított ország: itt a meglopottakat kriminalizálja a legfőbb ügyész, míg a tolvajokat, a fosztogatókat, a bűnszövetkezetbe tömörülteket vállukon cipeli be az ország büszke lakossága a törvényhozás nemzeti templomába, hogy honanyákként és honatyákként kerüljenek végre az őket megillető helyükre.

És az őket megillető helyükre kerültek.

Mi pedig majd’ megfulladunk a röhögéstől, gurgulázunk, hahotázunk, önfeledten csapkodjuk a térdünket, sej, haj, sose halunk meg, dűljön össze ez a vendégfogadó!

És előbb-utóbb ismét összedől.

És megint elölről.