Szijjártó elvtárs – Hardy Mihály jegyzete
Abban – gondolom – megegyezhetünk, hogy ilyen állást, mint amit most Szijjártó Péter kapott, nem egyetlen hét alatt lehet tető alá hozni. Már csak azért sem, mert ennek az állásnak az elfoglalása előtt a jelöltnek át kell esnie a kommunista Kína kommunista titkosszolgálatának igencsak alapos átvilágításán. És átment.
Mi lesz tegnap? - Szénási Sándor jegyzete
Az omerta töredezik. Persze kérdés, hogy csak a pereme válik le, vagy a vizsgálat eljut a közepéig, ahol egészen nyilvánvalóan Orbán ül. A TEK leváltott vezetője, akit hétrendbeli, sanyargatással elkövetett jogtalan fogvatartással vádolnak, most azt vallotta, hogy Farkas Örstől, Rogán államtitkárától hallott arról, hogy az aranykonvojra felfigyeltek az általa felügyelt polgári titkosszolgálatok, és pénzmosásra gyanakodnak.
Parlamenti vonulások - Kárpáti Iván jegyzete
Lassan a parlamenti tudósításokban külön rovatot kellene nyitni: „Közlekedési hírek.” A jobb oldali folyosón torlódás, a bal oldalon akadálymentes a kijárat, a büfé felé zavartalan a forgalom.
Pénzzel kitömött senkik – Dési János jegyzete
Orbán János Dénes, bár minden lehető és lehetetlen díjat megkapott, mi tagadás, vacak műveket írt. De tegyük fel, hogy jókat írt. A probléma nem az alkotások esztétikai minőségével van, hanem azzal, hogy Orbán János Dénes egy szemérmetlen tolvaj, aki ellopta kollégái elől a pénzt. Azt a pénzt amúgy, amit eredeti célja szerint egy fideszes irodalmi világ felépítésére kellett volna - szintén szemérmetlenül és pofátlanul - elkölteni. De fideszes művészet pénzért sem virágzott ki.
A száradó Ipoly partján – Józsa Márta jegyzete
A hétvégén átsétáltunk az Ipoly folyó hídján Szlovákiába, a torkolatvidéken. Amióta az eszem tudom, nyaranta egymást érték a kenu- és kajaktúrázók, most egyet sem láttunk. Nem tudom, lehet-e még evezni a folyón, egy ideig iszapban gyalogolva végül át is lehet úszni északi szomszédunkhoz, pár méter az egész. (...) 16 év alatt lebetonozott, egykor élő környezetünket szemlélve: az Ipolyra, és számos más környezeti értékünkre szerencsére nem vetette rá gyilkos tekintetét a bukott rendszer.
A burokban születettek – Szénási Sándor jegyzete
A Fidesz nevű szakadt burokban, légszomjban ott maradt egy kisebbség, amelynek a világát a csütörtöki, Sándor-palota előtti tüntetés hivatott összeragasztózni. A régi, avíttas szövegek maradtak, kiegészülve egy-két új dologgal, például a megvert Fidesz áldozati szerepével … A befoltozandó fideszes valóság másik új szereplője természetesen a menesztendő köztársasági elnök lesz, bár nem problémamentesen …
Gulyás Gergő Strasbourgban sír – Selmeci János jegyzete
Hol volt eddig az a jogász lángelme, az alapvető emberi jogok harcosa, akinek a Holdról is lehetett hallani az alkotmányos demokráciáért dobbanó szívét? Hol volt a kisebbségi jogokért küzdő politikus, aki saját gyermekeiként gondol a fékekre és ellensúlyokra, nyusziját Sólyom Lászlóról, kutyáit pedig azokról az alkotmánybírákról nevezi el, akik gátat szabnak az állami önkénynek? Hol volt a jogállamért aggódó Gulyás Gergely?
Szégyenteljes közgyűlés és méretes öngól Orbán kedvenc bértollnokával – Hardy Mihály jegyzete
Méretes öngól Orbán kedvenc bértollnokával – Hardy Mihály jegyzete
Gábor György: A lentnél még lejjebb
27/03/2023 14:41
| Szerző: Gábor György
Minden máshogy, minden fordítva van: a fölfele ebben a világban valójában lefele, a kifele emitt valójában befele, az alj lentről tart felfele, megfordulva, hiszen a gyökér virágzik, a virág pedig egészen biztosan lefele kényszerül. Semmiből lett 60 milliós semmi, míg eközben mások meghalni mennek a lefele süllyedő kórházakba, meghülyülni a lefele süllyedő iskolákba, emitt éheznek, amott fáznak, de kell még pénz az EU-tól, követeljük, elvégre nekünk az jár.
Friedrich Hölderlin: Hardt-i szöglet
Lefele sűlyed az erdő,
És bimbókként függnek
A lombok befele, nékik
Lentről virágzik fel az alj,
Nem éppen kiskorún,
Tudniillik Ulrik
Itt ment; gyakorta töpreng a lábnyom felett
Egy nagy végzet
Készen, a helyen mi még hátravan.
Sejtelmesen gyönyörű költemény, Weöres Sándor fordításában. Ebben a világban minden fordítva történik: az erdő nem fölfele, hanem lefele sűlyed (nem süllyed!), a lombok nem kifele, hanem bimbókként függnek befele, lentről virágzik fel az alj, s emelkedik a magasba, a lábnyom felett pedig egy nagy végzet töpreng, készen, mi még hátravan.
Minden máshogy, minden fordítottan: a fölfele ebben a világban valójában lefele, a kifele emitt valójában befele, az alj lentről tart felfele, megfordulva, hiszen a gyökér virágzik, a virág pedig egészen biztosan lefele kényszerül, egyenest a föld alá, a láthatatlanságba, mert itt virágnak helye nincs, s az eljövendő, a várva várt jövő megkerülhetetlen végzetként már ott van készen a jelenben.
Iszonyatos világ, szörnyű világ, kilátástalan világ: az őrület világa, a semmi máshoz nem hasonlítható rettenet világa, megcsavarodott, önmagából kifordult, értelmezhetetlen és megszokhatatlan ellen-világ.
Most próbáljuk ezt a rettentő erdőt közelebbről szemügyre venni. Mondjuk egy lombkorona sétányról.
Lentről virágzik az alj, az erdő nem fölfele, hanem lefele, bele a talajba, az anyaföldbe, ahonnan az akkumulátorgyárak hamarosan még a maradék nedvességet is magukba szívják, hiszen kell majd a víz, dögivel, a lombok nem kifele, hanem befele függenek, bimbókként, egyenest bele jól körülhatárolható zsebekbe, az alj, a lent felettünk, már mindenki lehagyott, mindenki elhagyott, mindenki fölénk nőtt, a nagy végzet, a várakozás, a remény, a sok-sok ígéret pedig már rég készen, reményvesztetten, fátumként és balszerencseként, rendeltetésszerűen, itt, ezen az istenverte helyen, mi még hátravan.
De vajon mennyi lehet még hátra ebből a végzetből?
A verset Hölderlin írta. Az a Hölderlin, aki a tübingeni egyetemen együtt tanult Hegellel és Schellinggel.
Nem lett pap, pedig annak szánták. Szerelme meghalt, rettentő magány vette körül. Környezete elmebeteggé nyilvánította, s élete végéig egy becsületes asztalosmester viselte gondját.
Ma aligha akadna asztalosmester, avagy bárki más, aki megtenné ugyanezt. Ma nem tisztességes asztalosmesterekből, hanem lombkoronasétányból akad bőven. Arról lehet nézni a felfelé törő aljzatot, a befelé lombosodó bimbókat és a föld alá süllyedő fákat.
És az ótvaros nagy hazugságot.
A végzet pedig a szó legvalóságosabb értelmében itt tényleg készenáll. A jövő, amelyről az egykor volt múlt éppen adott jelenében már annyian írtak, Mikszáth és Eötvös, Ady és Móricz, a lábnyomról, ami sohasem változik.
A lábnyom, amelynek gazdája épp a 60 millió forintos támogatással a zsebében halad tovább, köszönve a sok pénzt az EU-nak, jó vétel volt, semmiből lett 60 milliós semmi, alulról fölfelé, kintről befelé, míg eközben mások meghalni mennek a lefele süllyedő kórházakba, meghülyülni a lefele süllyedő iskolákba, emitt éheznek, amott fáznak, de kell még pénz az EU-tól, követeljük, elvégre nekünk az jár, finn és svéd adófizetőktől, rohadjanak meg inkább ők, meg az olasztól és a hollandtól, meg a dántól és a némettől, a franciától és az osztráktól, nyomorultak, haláltusájukat vívják, döglődnek, elveszőben vannak, kihalóban vannak, minek is nekik a pénz, minek is nekik a lombkorona sétány, nekik már annyi, közben a többiek mindenben előrébb tartanak, már lassan a románok is, de hát fordított itt minden, mi vagyunk előrébb, föntről lefele, jó mélyen, bele az anyaföldbe, és követelünk és toporzékolunk, hogy még és még és még és még, mert kell megint az EU-s pénz, jól jön az, most épp föld alatti fagyökérsétányra, alulról pillantva felfele, kuratóriumokba rendeződve, hallod, rohadék EU, adj még, kell még, ennél lejjebb már aligha süppedhetünk, merülhetünk, ereszkedhetünk, és lentről virágzik fel az alj.
A legalja.
