Arató András: Fontos-e a vita?

Fontos-e a vita? Pontosabban föltéve a kérdést: ez a vita fontos-e? Befolyásolja-e a disputa jelentőségét a benne résztvevők súlya? Számít-e, hogy például Kukorelly Endre mit gondol a gyűlölet-egyensúly kérdéséről? Egyensúlyozzunk e helyütt is: Kardos András véleménye bír-e mérhető súllyal?

Már a kérdéssor fölvetése is sejteti az álláspontot: hát persze hogy mindegyikre igen a helyes válasz.

Káros-e az a megközelítés, ami szerint a gyűlölet mennyisége a társadalomban dialektikusan gyarapodik, vagyis ahol akció van, ott szükségképpen a reakció is megjelenik?

Ez utóbbi dichotómia nemlétét aligha lehet igazolni, csakhogy míg a Newton-i laboratóriumi körülmények között a „két fél” ugyanazon műfajban fejti ki aktivitását - ahol erő van, ellenerő is van - még akkor is, ha sokáig a Nap keringett a Föld körül (de csak attól kezdve, hogy ez utóbbi tányérból geoiddá gömbölyödött).

 

 

Hanem az élővilág viszonyai között bonyolultabb a helyzet. A nyúlnak a rókával, az antilopnak az oroszlánnal szemben akkor van esélye, ha gyorsabban, trükkösebben fut. Tegyük hozzá, e meccseken a növényevő egyedek szempontjából a legjobb eredmény a döntetlen, még akkor is, ha a ragadozó éhhalált szenved. Az állatvilág történelme nem jegyzett föl olyan esetet, amelyben antilopok oroszlánokat faltak föl, még falkákban támadva sem. A vegetáriánus állatfajták nagyobb szaporodási képességükkel kompenzálják az individuális versenyhátrányukat, ami persze nem vigasztalja az egyéni tragédiák áldozatait. A lombkorona sem azzal tartja fenn magát, hogy leharapja a zsiráf fejét, hanem igyekszik gyorsabban növeszteni a leveleit. Mégis van egyensúly a természetben, hacsak egy meteorit, egy jégkorszak vagy az Ember bele nem piszkít a levelesbe. (Kicsit elbizonytalanodtam következtetésem helyességében, amikor a fentiek leírását követően érkezett a témába vágó hír: mindössze 60 millió forintból megépült egy egyedülálló látványosság, egy lombkorona sétány a tarlón. Ámde kérdezhetjük bátran: milyen témáról is beszélgessünk társadalmilag e projekt szereplőivel? Küldjünk-e nékik egyet a létezett szocializmusban oly bevált mosolycsekkből?)

Látszólag elkanyarodtunk a vita témájától. Beszélgessünk-e mosolyogva a „meleg bubuk” kivégzését lelkesen üdvözlő egykori komcsi rovatvezetővel, vagy a tartótisztjeivel, azzal sem törődve, hogy ezek nem állnak szóba velünk?

Nem az itt a kérdés ezúttal, hogy van-e párbeszéd, hanem hogy ki tehet róla, hogy nincs. Ki még. Az áldozatnak jó pofát vágnia, beszélgetnie kell-e az uralkodóval és zsoldosaival? A kirúgott tanár forduljon-e a KLIK-hez, a belügyminiszterhez: akarsz-e beszélgetni róla? Miről dumcsizzon a dollárbaloldal, az orgoványi erdő vétkes túlélőinek leszármazottja a kormánypárt publicistájával, a jogfosztott a frekvenciát jogtalanul elkobzó államhatalmi szervvel?

Nincs itt mit megfontolni, hiszen se szándék, se tér nem áll rendelkezésre a vitás kérdések rendezésére, hiszen nincsenek vitás kérdések. Hatalom van, arrogáns és pökhendi, ami szerint a „másik fél” nem is létezik, viszont hazaáruló.

Hanem térjünk vissza az e vitában taglalt kérdésre, hogy ti. káros-e a vélemény, amely szerint a hatalommal szembenállókat is felelősség terheli a honi gyűlölet-cunami miatt. Arra a következtetésre kell jutnunk, pontosabban nem kell, ámde én arra jutottam, hogy káros. Káros, mert a bűnt relativizálja. Az áldozat osztozzék a felelősségben – „az ukránok fején is biztos van valami vaj”, például miért van az ő országuk olyan közel az orosz medvéhez, miért akarnak ők is jóléti és demokratikus társadalmat, egyáltalán, miért akarnak saját, független országot?

A következő szintje a dilemmának az, hogy helyes-e nyilvánosságot adni az ilyen evidensen téves megközelítésnek. A válaszom egyértelmű igen, minthogy széles körben jelen lévő káros attitűdről van szó, és csak a vita, a megvitatás segíthet hozzá a felismeréshez: a gyűlölet, a gyűlölködő elutasítása nem bűnrészesség. A tévedés nem múlik el attól, hogy eltitkoljuk.