Gábor György: Járt utakon, kitaposott ösvényeken
Annak idején, Rákosi Mátyás születésének 60. évfordulóján az Operaházban rendezett ünnepségen Dobi István a beszédét azzal kezdte, hogy a nagy ünnep fényét azon nyomban igyekezett kozmikus magasságokba emelni, s rétori bravúrral mindjárt az első mondatában, internacionalista auftaktként és nemzeti antréként, mintegy dialektikusan, továbbá leheletszerű eleganciával kifejezve a politikai miheztartás halkan, ámde annál határozottabban javasolt és támogatásról biztosított ösvényét, felhívta a figyelmet arra, hogy Rákosi elvtárs születésnapja növeli hálánkat és hűségünket a nagy felszabadítónk és támaszunk, a testvéri Szovjetunió és a hatalmas Sztálin iránt.
Vásárhelyi Mária: Hős apák, cserbenhagyott gyermekek
Suhajda Szilárdnak egy számomra nehezen érthető extrém sport, Szilágyi Józsefnek az igazság és a magyar szabadság volt a szenvedélye. De vajon lehet-e bármilyen szenvedély fontosabb egy gyermeknél, aki kizárólag azért született a világra, mert mi így döntöttünk?
Kardos András: Hős vagy áldozat?
Az biztosan alapkérdés, hogy érdemes-e akkora kockázatot vállalni, amelyet Suhajda Szilárd vállalt azért, hogy oxigénpalack nélkül megmássza a Mount Everestet.
Csillag István: Tízévente
"A szépen, nemesen és választékosan élő Orbán-elitnek Orbán nyomdokaiba lépve el kell jutnia a közpénz magáncélra való felhasználásától (sikkasztás), az ellenfél ellenséggé nyilvánításáig, majd a közösen elfogadott szabályok saját személyes érdekeikre írásától az idegen érdekek gátlástalan kiszolgálásáig."
Gábor György: Ráhel és a pünkösdi tananyag
A tanulás zsidó hagyományából átvett újszerű elemmel jelentkezett a Corvinus Egyetem és a miniszterelnök saját lábán álló és a saját férjének cégét képviselő Orbán Ráhel. A család, Ráhel és István a zsidó sávuot elsőrendűen fontos üzenetét közvetítették, amelynek készséggel biztosított helyet a Corvinus Egyetem.
Fleck Zoltán: Hogyan legyünk nagyon kicsik
"Magyarország zsugorodik. A szó szoros értelmében, mennyiségi és minőségi szempontból, gazdaságilag és kulturálisan és képletesen is, szava semmit nem ér, álláspontja megkerülendő, szándékai tisztátlanok."
Holoda Attila: Kinek lesz erre energiája?
Ha diplomáciai toporzékolásból, felesleges hangulatkeltésből és vétófenyegetésből energiát lehetne termelni, akkor talán már régen a világ energiaexportőrei közé tartozhatnánk, ám a szomorú valóság az, hogy dumából, magánrepülős rongyrázásból és hepciáskodásból nem lesz több energiánk most sem.
A mi kis keresztény-nemzeti darálónk - Gábor György publicisztikája
Pártunk és Maffiánk helyesen teszi, ha ledarálja a lélegeztetőgép dokumentumait, s velük minket, a mi munkánkat, adónkat és összespórolt pénzünket, mert autópálya-matrica ügyben 63 év múltán is hősiesen, bátran, elszántan és öntudatosan reklamálunk, ám ha ledarálják többszáz milliárd forintunkat, az senkit sem zavar, azért nem emeljük föl a hangunkat, nem reklamálunk, nem küldjük el őket oda, ahová leginkább tartozónak gondoljuk mindüket, hanem szépen és fegyelmezetten négyévenként újraválasztjuk őket.
Kukorelly Endre: A-nak B-től – Válasz Kardos Andrásnak
23/03/2023 17:17
| Szerző: Kukorelly Endre
"Az ironikus attitűd és mosolygás csak a reflektálatlanul gyűlölködőkre vonatkozik. Mindenen nem mosolygok: ha reflektált gyűlölködés tapasztalok, lefagy rólam. Baszottul nem nézek távolba elnézően, semmi geciséget nem nézek el."
Kukorelly Endre válasza Kardos András "Kerteljük műveinket"? című publicisztikájára.
András, tudod, többször "megbeszéltük" már, kedvellek. Nem felejtem, hogy írtál az első kötetemről: nem ismertük még egymást, gondolhatod, jólesett. A nagy Pándi fia! Ha olykor találkozunk – komikus, de többnyire tüntiken –, és látom, ahogy mérgelődsz, vagy a hálón olvasom aktuális acsarkodásodat (melyek tárgyával szinte mindig egyetértek, módjával szinte sosem), látlak magam előtt, és mosolyognom muszáj. Durván (értsd: nulla érzelgés) empatikus lévén, pont’ értem, érteni vélem a fájdalmad, olyan dolgok történtek a családoddal – csak mert utalsz rá, azért említem –, amik ezt hozzák elő. Sajnálom. Megértem a keserűségedet. Nem értek vele egyet. Mosolyom fájdalmas, ilyenkor azt kell éreznem, hogy teljességgel reménytelen ez az egész. Úgy, ahogy van, cakli-pakli.
Nos, huhh, ez nehéz lesz. Azt hiszem, szoros szövegolvasással tudnék rendesen válaszolni a leveledre, melyhez viszont nincs kedvem/energiám, épp nyakon öntött a letargia. Valamit azért csak-csak mégis.
Szóval. Másvalakit "egy órán át" hallgatni (több mint) megtisztelő, megtiszteli a másikat, aki meghallgatja. Magam is ezen vagyok, de hát nem lehet mindenkit/mindent meghallgatni. Ahogy nem "kell" pozitívnak sem lenni, mindenki hallgasson, amit akar, csinálja, ahogy akarja.
Minden rendszer "hülye". Persze vannak fokozatok, ez például nem hülye, hanem veszélyes, mert hipokrita, cinikus és riasztóan ressentim. Ezeket el szoktam mondani. De nem propagálok. Nem posztolok, azt Te teszed. Ha megkérdeznek, mondom, amit gondolok, a tévedés jogát fenntartva. A távolságtartást a tisztánlátás végett javaslom. A nagyvonalúság alap – lesz még pár "alap" –, semmiképp sem önvédelem, az önvédelemre berendezkedést semmiképp sem gondolom. Az ellenkezőjét gondolom. A nagyvonal edukál. A mosoly, empátia edukál. Az intranzigens megvetés/gyűlölet/gyanakvás, amit az attitűdöd (Te személy szerint talán nem!) sugall – romboló. A gyűlölködésnek az a típusa, amit mindkét oldalról folyamatosan tapasztani, tartok tőle, irreverzibilis folyamatokat gerjeszt, és olyan módon roncsol, hogy azt juttatja eszembe: az én életembe ezek a sebek be nem gyógyulhatnak.
A tolerancia is alap. Ha (remélem) látszik is, nem látszólagos. Az empátiám "kormányoz", de nem "békés" vagyok, nagyon is a kompetencia híve, olyan futballista, aki ellenféllel szemben megértő, álláspontját belátni kívánja, őt nem ledarálni, "csupán" fair módon legyőzni akarja. Akkor is, ha nem kap viszonzást. Sőt: úgy még inkább. Az ironikus attitűd és mosolygás csak a reflektálatlanul gyűlölködőkre vonatkozik. Mindenen nem mosolygok: ha reflektált gyűlölködés tapasztalok, lefagy rólam. Baszottul nem nézek távolba elnézően, semmi geciséget nem nézek el.
A párbeszéd is alap. Párbeszédet valóban azzal folytatnék, "aki csak él és mozog", nem hírtévével meg békemenettel, hanem emberekkel. Ha gesztust teszel, jót teszel. Jól teszed. A gesztus brutális hatású. Aki elfogadja, elgyengül, aki visszautasítja, gyenge. T. S. Eliot szerint a parlamentáris rendszer fönnmaradása megköveteli, hogy ne mulasszunk el együtt ebédelni az ellenzékkel – és vice versa. Én igazából a lelkek szétverését tartom komoly bajnak, az intézmények helyreállíthatók: hol vannak már a nyomai a bolsik 40 éves tatárjárásának, a parlamentarizmus felszámolásának!
András, én nem viccelek! Se veled, se "egy mással". Ha magyaráznom kell, hogy az irónia/derű nem arra vonatkozik, amiket itt sorolsz (tanárnő, Iványi, színház, oktatás, egészségügy stb.), az gáz. Nem hiszem, hogy csúsztatásaid a rosszindulat szüli, vagy hogy szövegértési problémád van – inkább túlcsorduló keserűséged okozza, mely meggátol (bárkit, Téged is) abban, hogy megtartsd a korrektséghez szükséges higgadtságot. Én (ellentétben a gátlástalanul diktatúrázókkal) nem gondolom magam az igazság birtokában, ámde van képem és tapasztalatom arról, mi (a lófasz) a diktatúra. Melyben majd’ negyven évet töltöttem. Melyben – "csak hogy személyeskedjek" – családom zömét kitelepítették, mindenüket elkommunizálták, melyben anyám a sertésvágóhídon dolgozott, nagyapám, a Villamosművek volt főmérnöke, egy szoc. brigádban, apám unokatestvérét Kistarcsára internálták, unokaöccse, csak mert az apja nyugalmazott ezredes volt, nem járhatott gimnáziumba, munkaszolgálatban bányában dolgoztatták, 56 után tucatnyi egyéb rokonommal együtt el kellett menekülnie. Soroljam?
A húgom nem ment egyetemre, engem két évig sorkatonaság után negyedjére vettek föl (nem magyar szakra), nem kaptunk útlevelet, és mulatságosan szegények voltunk. Nem tudom, ez így együtt mond-e valamit, kedves András? Vagy csak "úgy csinálsz, mintha nem értenéd"? Bizony, a hatalom sosem csetel-botol (per def.: ugyanis akkor nem hatalom), és valóban "semmi se véletlen itten", amit tesz, akkor sem véletlen, ha épp ezt vagy azt véletlenül teszi. A "stadionok százai" stb. ennek a kurzusnak a termékei – ahogy más kurzusnak más. Bizony, "immár 14. éve" egy ócska, önkényeskedő, frusztrációját meglepően kitartó bosszúállással kompenzáló, "Mészárosok és Tiborczok" (vagy maradjunk a kaptafánál: Dubák és Mezeyk) által reprezentált rendszerben élünk, ami, engedd meg, hogy nekem, aki mindezt a 40 év létezettszocializmusára ráadásul kaptam (ellentétben Veled, aki anno, vélem, más körülmények közt szenvedtél), még fokozottabban fájjon. Semmi vicceset nem találok az egészben. A gátlástalanságot, cinizmust, az "állami gyűlöletprojektet" érzem a bőrömön, a miden képzeletet alulmúló kommentároktól kezdve addig, hogy hátulról megütnek.
"Érted, Bandi?"
Kedves Tőled, hogy azt írod rólam, "segítesz ott ahol tudsz". Ez persze nincs így. Beindítottam a Nyugodt Szív a Lakhatásért Alapítványt, és igyekszem a Baumgarten-emlékdíjat életben tartani – ennyire futja. Azonban igazán úgy vélem, "merő hozzáállás és jóindulat kérdése", hogy a "szabadságunk mikor jövend el ismét". Ragaszkodom ehhez. Magamtól nem fogalmaznék ily patetikusan – de hát miért is ne, fölbátorítottál: igenis, merő hozzáállás és jóindulat kérdése, hogy a hiányzó picinyke szabadságunk mikor jövend el ismét.
Végül, De bello gallico! Ez túl nagy téma. A harc, háború antropológiailag belénk kódolt, ezt már a legkorábbi görögök is levették, lásd Homéroszt, vagy Hérakleitoszt, aki szerint "háború mindenek atyja és mindenek királya". A duma körülötte zömében hipokrita, aki ebben a vonatkozásban sem néz mélyen magába, pusztán másokra mutogat, egyéb gazemberségekre is képes. Csak arra nem, hogy tegyen a háború ellen. De az is alap, hogy noha a mészárlás mészárlás, aki nem különbözteti meg a védekezőt az agresszorról, akkor is áldozathibáztató, ha az áldozat sem maszületett bárány. Ám azért, mert megy a – na, még egyszer – hipokrita békepropaganda, képtelenség nem a béke pártját fogni. "Szóval itt súlyosan összemosol dolgokat", kedves András, én elveszítettem a fonalat.
Ha a szánalmas "történelmi filmeket" illetően sem vetted le az álláspontomat, akkor bebóbiskoltál. Említettem már, a bőrömön (még az orromon is) érzem "ellenségképzést", a "kitagadást a nemzetből", mégis, sőt épp ezért javaslok "nyugit", "mosolyt és distanciát". Mert csupán ez lefegyverző. Az ellenkezője fegyverrázás. Minden más retorika háborús. A "kerteljük műveinket" végképp erre utal: kertelem művem – végül is 30 könyv stb. talán számít, de, ahogy föntebb említettem, más egyebet is teszek azért. Jut eszembe, a parlamenti képviselőség nem tartozik sem kertem műveléséhez, sem művem kerteléséhez. Sem a 2011. december 23-i Parlament körüli, sem a 2012. július 11-i, a Simicska-KÖZGÉP területén történt katartikus egymáshoz láncolásunk, megfagyásunk-megsülésünk, rabosításunk. Fura, ahogy tanítasz, "a szabadság kis köreinek" építésére: ezt komolyan gondolod?
Mert viccnek kissé erős volna!
Valóban "hangoztatom", hogy ne "süppedj bele" a "panaszkultúra kontraproduktív mocsarába", hanem, igen-igen, inkább "szedjünk szemetet".
Mivel a szemét, az szemét.
Ha összeszeded, jó. Minimum neked. Aztán a többit majd meglátod. És így tovább, proletár, folytatnám, de unnád. Pár szót még "az irodalom dolgáról". Hát, András, hogy mi a dolga nekije, azt nem Te fogod eldönteni! Sem én. Se senki, pedig folyamatosan próbálták Platóntól Nérón át az egyházon és a cenzúrahivatalokon keresztül Sztálinig és Aczélig elegen. Édesapád se bírt vele.