Kukorelly Endre: Ködképek a kedély láthatárán – A-nak B-től. 2.

"Ki a hazáról mond nagyot, sokat:
Csak rajta! nem hiába kurjogat.
De bár a hont szeretjük egyaránt:
Van a modorban néha, ami bánt;
Mert jóllehet az érzés egyre megy:
A költő, s a... cipész-inas, nem egy.”

Részlet Arany János Vojtina ars poétikája c. művéből.

Andris, unom mondani, nagy beszélgető lévén, még szép, hogy beszélgetek; Veled különösképp, mert ha nem vagyunk is barátok, barátilag érzek irántad. Mikrofon előtt, sör mellett, bármikor. Beszélgetni – írni, focizni stb. – a magam élvezetére szoktam, és amikor tapasztaltam a Parlamentben, miként menekülnek képviselők a nekik nem tetsző médiumok elől – lásd (ne lásd!) szegény Gurmai Zita futását –, eldöntöttem, hogy az eördögh öregapjával is szóba állok.

Ami a családomról említetteket illeti, én is „első indulatomban” írtam, amit írtam. Már meghaltak szegények, tűrhetően béke van a lelkemben a múlttal kapcsolatban. A háború viszont riasztóan bennünk van, és ha nem keressük meg magunkban, nem tudunk ellene mit tenni. Az aktuálpolitikai adok-kapok lehetetlenné teszi a higgadt elemzést, itt és most csak annyi mondható becsülettel, hogy le az agresszorral: a vele szembeni méltánytalanságra, az csupán az agresszió megkezdéséig hivatkozhat jogosan, egy pillanattal később már nem.

Amúgy meglehetősen csapongsz a terminusokkal. „Orbán rendszerét is diktatúrának tartom, kicsit pontosabban maffiaállamnak” írod: nos, a maffiaszerű működés rendszerszintű, ebben egyetértünk, közelről láttam két és fél évig az Országgyűlésben. Az önkény stimmel, tarol az önkény, de uralkodni – Európa részei vagyunk – nem tud, a nagy igyekvést inkább szerencsétlenségnek látom, mint veszélyesnek, inkább szánni-, mint gyűlölnivalónak. Az általad említett számos húzás (egészségügy, oktatás, CEU, SZFE) undorító és érthetetlen. Mintha saját magukat akarnák meggyőzni, de minél inkább magyarázzák, annál érthetetlenebb. Minél jobban ragaszkodnak hozzájuk, hosszabbítgatják Bicskéig, annál inkább rombolják saját pozícióikat. Az Európa-ellenes retorika rombol.

A Városligetet rombolják, a Lukács cukrászdát lerombolták, az alternatív színházi struktúrán rombolnak, az irodalom presztízsét az Orbán/Duba díjazás rombolja. Hogy Mezey Katalin, jóval Bicskén túl hosszabbítva diszponál az irodalmi intézményrendszer fölött, az romboló. Mindennek kizárólag a – nagyvonalú, a másik érzékenységét akceptáló, bizonyosfajta kedéllyel folytatott, de könyörtelen – rendszerkritika tarthat ellene. Kedély igen. Gyűlölködés nem.

A gyűlölködés a legnagyobb torpedóromboló.

És itt van köztünk a különbség. Mert szerintem az általad is képviselt attitűd, az ellenoldal eleve-negligálása, megvetése, lenézése, sérelmeinek és véleményének tudatos meg nem értése – atombomba. A cikked miatt a Klubrádióval folyó levelezésünkbe véletlenül forvaldolt, belekavarodott egy nyilván nem nekem szánt levélke is, melyben egy mindkettőnk által kedvelt véleményvezér azt írja Arató Andrásnak: „Szóval, szerintem most várjuk meg, mit lép a mi Bandink, de ha válaszol, bizony mondom, nekimegyek! A műsort nem hallottam, ám Kardos azt mondja, Szénási nagyon jó volt!”. Jó, nem?

Ab ovo van elhatározva, eleve eldöntve, hogy nekem jön! Ha csak megmoccanok, már van ürügy! Nos, ez épp a háború lelke-lehelete. A háborús logika, a magát erősebbnek, tuti győztesnek érző agressziója, a „van rajta sapka – nincs rajta sapka” esete. Mindezt némiképp mosolyogva, de leírólag mondom, András, mulatságos példájaként annak, mennyire „mindenek atyja és mindenek királya” a háború.

 

 

Írod továbbá, hogy „én soha nem gyűlöltem senkit, számomra ez ismeretlen érzet”. Ezt inkább nem kommentálom. Egy másik, a gyanakvás hermeneutikája mozgatta kijelentésedet viszont, hogy „egyenlőségjelet” teszek „a »két oldal« közé gyűlölködés ügyben”, annál inkább. „Azt hiszem, fontos pontnál vagyunk.”

Tehát.
Nem teszek egyenlőségjelet.
Nulla „egalizálás”.

Nem „középen” állok. Csak, ahogy lehet, kívül. Ami az értékeket illeti, közelebb ahhoz, ami konzervatívnak nevezhető; a belátás, megbocsájtás pártján. Végletekig a szabadság pártján. Erős, de nem érzelgős az ún. szociális érzékenységem, és erős, de nem melldöngetős az ún. nemzeti érzés bennem – ebben is Arany János az etalon, lásd a mottót. Tehát semmi „egyet ide, egyet oda”. Ami azonban nem azt jelenti, hogy „nincsen kétoldalú gyűlölködés”.

Dehogy nincs!

Viszont, bár mindkét oldal teszi, nem egyformán teszik! És mindig a hatalmon levők, az erőforrások fölött diszponálók kötelessége gesztusokat gyakorolni. Akkor is, ha gyűlölködésbe ütköznek. Nem látványos, hanem őszinte, mélyről jövő gesztusokat tenni, akár fogadja az ellenoldal, akár nem. Minden más félreértés. A kurzus konzervatív értékekre való hipokrita hivatkozásai életveszélyesek, amit a kormánymédia egy része művel, szánalmas és siralmas, el kell fogadjam, ha valaki aljasnak nevezi. Olykor én sem szánakozom. Paradigmatikus az állami művészeti díjazás (mely a Szénásival folytatott beszélgetésünk fő témája volt): pitiáner és kultúraromboló.

Andris, ahogy nálunk mondták, kurz und gut, maradjunk annyiban, hogy a párbeszéd gesztusa szerinted „itt nem működik”, szerintem meg, minden látszat ellenére, működik. Mivel én működtetem. Így működöm, nem másképp, és odáig megyek, hogy akinek ez nem tetszik, az húzzon a vérbe. Az persze a legkevesebb, hogy „a rendszert kritizálni szerintem köteles[s]égünk”: egyenest ütni-vágni muszáj.

A haza érdekében. Az ő érdekükben – mert az is a haza érdeke. Mindketten tudjuk, hogy nem „ők azok, akik kettéosztották a nemzetet”, ezer éve ketté van az nyiszatolva, azt viszont ki kell jelentenünk, hogy ez a rezsim semmit nem tett azért, hogy ez valahogyan elmúljon. Épp az ellenkezőjéért tett, és ez súlyos így! Nyilván én sem akarlak kioktatni, pusztán az álláspontomat tisztázom.

Az apa-fiú kapcsolat állandóan foglalkoztat, érdekel viszonyod Apádhoz: a Rejtőzködő legendárium régóta megvan, a Teherpróba is, bőven használom ezeket Rom című könyvem A bolsik története alcímű 3. kiadásához. Általában lehet beszélni diktatúráról, de természetesen Sztálinét/Rákosiét a késői hatvanas vagy nyolcvanas évekkel ugyanúgy képtelenség egy nevezőre hozni, mint ezeket a rendszereket azzal a frusztrált, ressentim, kicsinyes húzásokkal és nagy(on rossz) szabású hazugságokkal működtetett, rosszindulatú és kirekesztő rendszerrel, amibe belesodródtunk. Aki ezt teszi, relativizál. Láttad Apád tekintetét, amikor Auschwitz került szóba. Én is Józsi bácsiét, amikor Kistarcsáról nem beszélt. Apád említését természetesen nem slusszpoénnak (vagy minek) szántam. Úgy kerül levelem végére, ahogy az irodalom feladatáról írottak a Te leveled végére, mint egy irodalmárok közti diskurzus ZÁRADÉKA.