Sírba szállt-e forradalom szelleme Mécs Imre halálával?

Nézem a fotót: két férfiember mosolyog a kamerába. A magasabb barátságosan pihenteti a kisebbik vállán a kezét, óvó-féltő baráti gesztus, míg a kisebbik, nem érvén föl a magasabb vállát, ellenkező kezének mutató- és középső ujjával büszkén V betűt formáz: V, mint Viktória. A magasra nőtt, jelentős barát mellett bizonyára van mit ünnepelnie, ő tudja, hogy éppen mit.

Már megint a mi Kedves Vezetőnk és önálló, felelős beosztásban robotoló munkatársai járnak elől tapintatból, önfeláldozásból, mutatnak példát demokráciából az egész hanyatló Nyugatnak.

"Olyan nehéz. Mielőbb foglalkoznom kell valamivel… Dolgozni, dolgozni!"

Az én nemzedékemnek aligha felejthető Kurt Waldheim, aki 1972 és 1981 között az ENSZ főtitkára volt, 1986 és 1992 között pedig az Osztrák Köztársaság szövetségi elnöke.

A Völner–Schadl, valójában Varga–Rogán-ügy, nem egy minisztérium, hanem a teljes hatalmi elit működésének lenyomata. Az állam csapdába ejtése.

Bayer Zsolt Donáth Anna és Dobrev Klára nagypapáját emlegeti.

Újabb szerző a Szabadság Klubban, ezúttal a Klubrádió berkeiből.

"Ha a műbíráló a maga kifogásaival megsérti a művészt, úgy kiigazításaival kétszeresen sérti."

És Orbánék szétverhetik az ellenzéki sajtó túlnyomó részét, arra vetemedve, hogy elhallgattassák mindazokat, akik nem értenek velük egyet, s a Fidesz tacepaójává alakítva át az úgynevezett közmédiát (bruhaha!), de hol van ez attól, ahogy a Fidesz Nobel-békedíj várományosa bebörtönözte a neki nem tetsző újságírókat, legtöbbjüket azonmód terrorizmussal vádolva meg.

Mi is valójában az Orbán-kormány miniszterének ars poeticája?

Csányi számára és persze (naná!) a hatalom számára miért csak az árpádsávosok és nagy-magyarországosok számítanak igazi magyar szurkolóknak: azok vajon miért nem, akik épp az árpádsávosok miatt kerülik el messzire a stadionok világát?