Kardos András: Levél Bolgár Györgynek 1. – "Minek nevezzelek?”

Évtized óta hallgatom az Ön műsorát, és bizony ezekben a borzalmas időkben sokszor merítettem erőt az Ön visszafogott optimizmusából, kemény kiállásából a demokrácia és szabadság ügye mellett. De ezért mért még nem írnék, mert ezt sokan elmondják Önnek, és jól teszik, ehhez rám nincs feltétlenül szükség. Amiért írok, annak az az oka, hogy két alapvető kérdésben részben másképpen gondolkozom, mint Ön, de főképpen másként, mint az Ön betelefonálói, sőt, sokszor szakértői is. Tehát egy rövid levélben tömören elmondanám, hogy mit is látok én másként. Ebben a levélben az első problémát vetem fel, a következő levélben a másodikat, mert nem akarnám túl hosszan igénybe venni az Ön és az olvasók figyelmét.

Folyamatosan felmerül az Ön műsorában, hogy minek nevezzük azt a rendszert, amiben élünk. Hozzáteszem, hogy ez mindenütt vita a nyilvánosságban, ahány politológus, annyi definíció, ahány ellenzéki hallgató, annyiféle – jogos indulat szülte – elnevezés. Tehát lényegi kérdésről beszélünk. Itt lehet különbség a „tudomány” és a „köznyilvánossság” szóhasználata között, bár, mint látni fogja, lehetséges olyan megoldás szerintem, amivel még ezt a szakadékot is át lehet ugrani.

Nem fogok most vitázni azokkal, akik hibridrendszernek, választásos autokráciának, vezérdemokráciának, illiberális demokráciának nevezik Orbán rendszerét, mert noha egyikkel sem értek egyet, de ha jól követem Önt, akkor Ön sem. Kettőnk között a vita lényege az, hogy Ön, elismeri ugyan, hogy önkényuralomfélében élünk, mégis a diktatúra fogalmát túl erősnek érzi, és állandóan gyengíteni szeretné, olyképpen, hogy a rendszer hajlik ugyan efelé, de azért ez mégsem Putyin diktatúrája, nem csuknak le senkit a nézetei miatt, nem jön a fekete autó, nincsen Recsk, ilyesmi.

Ezek persze nagyrészt tények, csak éppen nem támasztják alá az Ön álláspontját. Ugyanis Ön, igaz, sokakkal egyetemben, a diktatúrát a szó 20. századi értelmében használja, ha tetszik csak a totalitárius diktatúráról ismeri el, hogy az valóban diktatúra. Ezt én ugyan „tudományos” értelemben sem fogadom el, de a nyilvános beszédben aztán végképpen nem. A 21. századi, ráadásul Európán belüli önkényuralmak, másképpen diktatúrák, mint a múlt századiak. Ugyanis definíció szerint diktatúrának nevezhető minden olyan rendszer, mely az  alapvető létezéstől fosztja meg a fékek és ellensúlyok rendszerét, mely egyetlen ember döntésétől teszi függővé, hogy a rendszer mit mikor rombol szét, szüntet meg, ahol az „ellenzék” csak a diktátor előtti paraván,  ahol az államot maffiaállamként működteti egyetlen személy és annak klientúrája, ahol a választás és a sajtó szabadsága  a diktátortól és klientúrájától függ, ahol szabad verseny helyett, klientúra építés folyik.

Ami pedig a tudományt illeti. Magyar Bálint és Madlovics Bálint már annyi könyvet szentelt a posztkommunista rendszerek leírására, hogy én szégyellem magam a magyar politológia helyett, hogy képtelenek számot vetni a szerzőpáros rendszerkritikájával. Legutóbbi könyvükről szóló recenziómban  ezt írtam: Magyarék új könyve már az elején bizonyítja, hogy „az eddigi rendszerleíró elméletek legnagyobb része abból a teleologikus szemléletből indult ki, hogy a rendszerváltás után eo ipso mindegyik volt szocialista ország a liberális demokrácia, mint végcél felé tart, tehát ezek az elméletek, mint a tranzitológia vagy a hibridológia, abból indulnak ki, hogy a ’kommunista diktatúrától a liberális demokráciáig’ terjedő skálán az egyes országok éppen hol helyezkednek el. Nem belemenve ezen elméletek részleteibe, azt bizonyosan állíthatjuk, hogy a történelem hegeliánus elképzelésének sincs ilyen reduktív elképzelése a történelem irányultságáról. Nincsen semmiféle ’szükségszerűség’, amely zárójelbe téve az egyes országok és nemzetek eltérő múltját, mintegy célra tartottan egy irányba, most éppen a liberális demokrácia irányába mozogna.” Ezt csupán a tudományos kérdésfelvetés okán idéztem. Persze ez sem kevés, mert ha például a maffiaállam elmélete átment volna a „tudományosság” szűrőjén, magyarán, ha vette volna a fáradtságot elemző és ellenzéki politikus, hogy megértse, hogy a maffiaállam, nem egy populista leírása Orbán rendszerének, hanem a lényeg megnevezése, akkor sokkal könnyebben használnák a diktatúrát is, mint ennek a rendszernek a leírását.

Azonban, ha a tudomány elkeni a kérdést, a politika és a nyilvánosság is ezt fogja tenni. És ezen a helyzeten csak ront, ha indulatból mondjuk fasisztának nevezik Orbán rendszerét, mely egyáltalán nem az, hiszen ennek a rendszernek semmiféle ideológiája nincs, csak alkalmazza az ideológiát, mert enélkül nincs kommunikáció és nincs populista propaganda sem.

Végezetül nagyon fontos, hogy egy diktatúra egy saját nyelvet, saját szótárat alakít ki, sőt, saját jelentéstant is. A nyelvteremtés a mindenkori diktatúrák egyik alapismérve. Ugyanis a nyelv megfosztja az autonóm gondolkodástól a híveket, hiszen hit alapúvá válik a nyelv és nem a normalitást, hanem a kisajátított elferdítést követeli meg használóitól. Gondoljunk csak a „nemzeti” szó használatára mondjuk a trafik jelzőjeként, gondoljunk arra, hogy az inflációt a szankciók okozzák, vagy akárcsak arra, hogy a NER az éppen az ellenkezőjét jelenti annak, amit valójában. Az együtt-nem működést azokkal, akik nem hívei az orbáni diktatúrának. A sort a végtelenségig folytathatnánk.

Tehát: ha nem nevezzük valódi nevén a rendszert, vagyis nem nevezzük diktatúrának, akkor úgy fogunk járni, mint az a zoológus, aki a halakra vonatkozó attribútumokat, pikkely, uszony stb. az elefántokra alkalmazná, és azt mondaná, hogy bár az elefántnak nincs kopoltyúja, de azért „illiberális hal”. Magyarék ezen példája kiválóan mutatja, hogy nem érdemes tizenhárom év diktatúra után a rendszert olyan illiberális halnak nevezni, amely nem vízben él.

Kedves Bolgár György, azt javaslom tehát, hogy a diktatúrát nevezzük annak, ami: diktatúrának.

Levelem következő részében igyekszem a „Mit tegyünk?” kérdésre választ keresni.

Tisztelettel üdvözlöm!