Huhogók – Herskovits Eszter jegyzete
Mondhatnak bármit a száraz gazdasági adatokkal operáló elemzők, abban igaza van a minisztériumnak, hogy manapság fokozott bátorság kell a fogyasztáshoz. Már-már vakmerőség bemerészkedni egy boltba.
Bérlakás nélküli bérlakáspiac - Rózsa Péter jegyzete
A lakások fenntartási költsége egyre magasabb, az átlagos bérleti díj szintén, miközben ismét megjelent az infláció, a bérek ettől elmaradnak.
Az oda vezető út - Szénási Sándor jegyzete
Menczer Tamás és Magyar Péter afférjáról van szó persze, amivel kapcsolatban most nem térünk ki a kormányoldal sima projekcióira, amelyekkel Menczer verőlegény stílusát Magyarra próbálja rávetíteni.
Ez így nem oké – Kárpáti Iván jegyzete
A történtek semmiképpen nem bírnak a társadalomra való akkora veszéllyel, mint amennyire súlyos a következmény. A bíróságnak ezt is figyelembe kellett volna vennie.
Mérgelődjetek csak a Csurka-szobor miatt (is) - Dési János jegyzete
"Csurka István egykori író, később antiszemita politikus halálával a csurkizmus nem szűnik meg – írtam 2012 februárjában, Csurka halálakor. Jó, ebben igazam lett. De hogy tulajdonképpen állami ideológiává küzdi fel magát ez a nyálkás, rasszista eszme, azt azért nem hittem akkor."
Egy fekete – Józsa Márta jegyzete
A Black Friday az a nap, amikor a boltokban csak az eladók fejében működik a racionalitás, a vásárlók zöme elveszíti a kontrollt, és még az is konzumidiótává válik. Józsa Márta gondolatai fogyasztásról, kávézásról és Trumpról. Fekete péntek, fekete leves, Fehér Ház.
Nem lehet félreállni - Hardy Mihály jegyzete
Nehezen érthető és még nehezebben fogadható el mindaz a maszatolás, amit a Tisza Párt európai parlamenti képviselői művelnek Ukrajna ügyében.
Üdv itthon Szájer Józsi – Selmeci János jegyzete
És nem baj, ha így volt, és nem attól lesz rosszabb hely az ország, sőt, ha létezik megbocsátás, és Szájer József közpénzért gondolkodik Európa jövőjén, attól viszont még lehet, ha a választási kampány jegyében születik egy újabb, valamilyen kisebbségi csoportot diszkrimináló törvény.
Kardos András: 1957. május 1.
4/05/2023 13:35
| Szerző: Kardos András
1957 elején az ország elutasítja Kádárt, az oroszokat, a forradalom leverését. Meg az is biztos, hogy több százezer embert nem lehetett kivezényelni a Dózsa György útra, néhány tízezret talán, de a tömeg javarészt magától ment oda.
Sok évtizeden át nem értettem, hogy mi történt 1957. május elsején. Ismertem képeket, még az se lehetetlen, hogy az apámék kivittek a felvonulásra, bár háromévesen nem emlékszem rá. Hanem hogy a sok százezer ember, alig fél évvel a forradalom vérbe fojtása után mit keres ott és főként mit ünnepel, ezt bizony sokáig nem fogtam fel. A forradalom eltiprása után Kádár az ország leggyűlöltebb embere volt, már kezdetét vette a megtorlás, az ellenállók meghirdették a MÚK-ot – márciusban újra kezdjük –, amiből persze semmi nem lett.
Egy biztos: 1957 elején az ország elutasítja Kádárt, az oroszokat, a forradalom leverését. Meg az is biztos, hogy több százezer embert nem lehetett kivezényelni a Dózsa György útra, néhány tízezret talán, de a tömeg javarészt magától ment oda. A szokásos magyarázatok ismertek. Félelem, alkalmazkodás, „élni kell”, effélék. Ez mind igaz, de mégsem elég indok arra, hogy talán egymillió ember is részt vett a felvonuláson.
Találtam egy apró hírecskét, amiből szerintem sok minden következik, persze nem oldja meg az egész problémát. Az MSZMP, az új párt vezetősége ott díszeleg az emelvényen mikor a tömeg elindul ünnepelni az elnyomókat. Igen ám, de Kádár János, aki a forradalmat megelőzően a XIII. kerületi párttitkár volt, az „övéivel”, az angyalföldi munkásokkal együtt érkezik a felvonulásra. Ez az „egy vagyok közületek” populista gesztusa valami alapvetőt mutat fel a későbbi, immár a megtorlás utáni kádárizmusból. Nem tudom, hogy mennyien tudtak akkor erről, de maga az ötlet, hogy Kádár a sajátjaival együtt jelenik meg, arra utal, hogy Kádárnak, miközben aljas módon elárulta a forradalmat, miközben megalapozta a terror és megtorlás világát, mindeközben volt tehetsége ahhoz, hogy ebből a sok borzalomból kikacsintson már ’57 elején. És valóban: az áruló, gyilkos Kádár, mint ez a következő évtizedekből világossá vált, akasztás közben is tudott kacsintani, és tehetséggel hozta az „egy vagyok közületek” figurát.
Ezek után érdekesen hangzanak az ünnepi szónoklatok sorát megnyitó Marosán György szavai: „Mai gyűlésünk szónoka: Kádár János. Mielőtt átadnám a szót Kádár elvtársnak, […] engedjék meg, hogy egy-két szót ejtsek itt róla. […] A magyar munkásmozgalomnak szerencséje, hogy vezetője az októberi események alatt Kádár elvtárs volt. Ő volt az a kommunista, aki maga köré gyűjtötte a szétesett párt kommunista derékhadát. […] Minket nem lehetett letéríteni a helyes útról. Bizalmat adtunk Kádár elvtársnak, mert tudjuk, hogy bízik benne a munkásosztály és a magyar nép is.”
A maga nemében elképesztő szöveg. Marosán pontosan tudja, hogy az alatta vonuló százezrek pont az ellenkezőjét gondolják, de a többség biztosan. Ám „Buci Gyuri”, ahogy Marosánt a népnyelv nevezte, tudta, hogy a feladat az, hogy egy nyelvbűvöleti varázslattal, szómágiával, azt kell megalapoznia, hogy a tömeg ne gondoljon semmit, hanem érezze meg, hogy ezen az preorwelli nyelven kell beszélni, érezni és gondolkodni, mert a Pártnak ez az ajánlata, és jobb, ha az „elvtársak” ezt rögvest tudomásul is veszik. A diktatúra nem ismeri a kontroll fogalmát, se akkor, ha mosolyog, se akkor, ha haragszik.
Ezután jött Kádár beszéde, s a következő részletből már világossá is válik, hogy a Kádár féle amorális nyelvi stratégia hogyan is működik valójában: „Az 1956 októberi események menetében a fasiszta magyar burzsoázia, amely egyrészről az ellenforradalom posványába süllyedt áruló Nagy Imre-csoporttal, másrészről az amerikai nagytőke által vezetett nemzetközi imperializmussal szövetkezett, megdöntéssel fenyegette a Magyar Népköztársaság társadalmi rendjét. Halálos veszély, a megsemmisítés veszélye fenyegette a magyar munkás-paraszt államot, a néphatalmat, a proletariátus diktatúráját Magyarországon. Veszélyben volt népünk nemzeti függetlensége, a béke ügye éppen úgy, mint a gyárak, a bankok, a bányák államosítása, a földosztás, mindazok a nagy vívmányok, melyeket népünk a társadalmi haladás 12 éve alatt elért.”
Egyfelől együtt jön a térre az angyalföldi munkásokkal. Mosolyog, integet, felmegy az emelvényre és a közli a néppel, hogy mától fogva az ’56-os forradalom, amelyben mellesleg Kádár maga, mint a forradalom alatt megalakult Párt első titkára és mint államminiszter részt vett, egy lendülettel közli, hogy a forradalom ellenforradalom volt. Az amerikai imperializmus, meg a munkás-parasztszövetség emlegetése, meg minden egyéb csak a nyelvi megalapozása a jövőnek. Pont úgy, ahogyan a béke, a „nagy vívmányok” megőrzése, meg a „társadalmi haladás 12 éve”.
Ha ma meg akarjuk érteni, hogy a mai diktatúra nyelvi orwellizmusa miként működhet, hogy miért eszi meg több millió ember a migránsveszélyt, a „gyerekvédelmi törvénynek” becézett gender elleni hadjáratot, és még ezer alakváltozatát a mai populizmusnak, akkor elég, ha visszamegyünk 1957 május elsejéig. Kádár és Marosán minden szava hazug. A nép nem demens, pontosan tudja, hogy mi történt ’56 októberében és aztán november 4-én. Alapjában véve mindent tud. Ám a diktatúra nyelvi varázslata éppen az, hogy a fenyegetés és a hízelkedés, a „megvédlek, ha velem vagy, eltiporlak, ha ellenem, és hagylak élni, ha befogod a pofád” egy „visszautasíthatatlan ajánlat” a népnek.
Nagy különbség van a mai helyzet és ’57 között. Ma nincsenek kivégzések, „finomult a kín”, de az igaz, hogy a kádárizmus a közvetlen genezise annak a populizmusnak, amelynek, noha még az ellenkezője sem igaz annak, amit mond, de a félelem és élni akarás, az alkalmazkodás, a meggazdagodás és sok egyéb tényező akár tudattalanul is hat. Emlékszünk még rá: „Addig jó, míg Kádár él”, ez a mondat meghatározta a hatvanas és a hetvenes évek közérzületét.
Azt hiszem ma már értem, hogy mi történt 1957 május elsején.