Kardos András: 1957. május 1.

Sok évtizeden át nem értettem, hogy mi történt 1957. május elsején. Ismertem képeket, még az se lehetetlen, hogy az apámék kivittek a felvonulásra, bár háromévesen nem emlékszem rá. Hanem hogy a sok százezer ember, alig fél évvel a forradalom vérbe fojtása után mit keres ott és főként mit ünnepel, ezt bizony sokáig nem fogtam fel. A forradalom eltiprása után Kádár az ország leggyűlöltebb embere volt, már kezdetét vette a megtorlás, az ellenállók meghirdették a MÚK-ot –  márciusban újra kezdjük –, amiből persze semmi nem lett.

Egy biztos: 1957 elején az ország elutasítja Kádárt, az oroszokat, a forradalom leverését. Meg az is biztos, hogy több százezer embert nem lehetett kivezényelni a Dózsa György útra, néhány tízezret talán, de a tömeg javarészt magától ment oda. A szokásos magyarázatok ismertek. Félelem, alkalmazkodás, „élni kell”, effélék. Ez mind igaz, de mégsem elég indok arra, hogy talán egymillió ember is részt vett a felvonuláson.

Találtam egy apró hírecskét, amiből szerintem sok minden következik, persze nem oldja meg az egész problémát. Az MSZMP, az új párt vezetősége ott díszeleg az emelvényen mikor a tömeg elindul ünnepelni az elnyomókat. Igen ám, de Kádár János, aki a forradalmat megelőzően a XIII. kerületi párttitkár volt, az „övéivel”, az angyalföldi munkásokkal együtt érkezik a felvonulásra. Ez az „egy vagyok közületek” populista gesztusa valami alapvetőt mutat fel a későbbi, immár a megtorlás utáni kádárizmusból. Nem tudom, hogy mennyien tudtak akkor erről, de maga az ötlet, hogy Kádár a sajátjaival együtt jelenik meg, arra utal, hogy Kádárnak, miközben aljas módon elárulta a forradalmat, miközben megalapozta a terror és megtorlás világát, mindeközben volt tehetsége ahhoz, hogy ebből a sok borzalomból kikacsintson már ’57 elején. És valóban: az áruló, gyilkos Kádár, mint ez a következő évtizedekből világossá vált, akasztás közben is tudott kacsintani, és tehetséggel hozta az „egy vagyok közületek” figurát.

Ezek után érdekesen hangzanak az ünnepi szónoklatok sorát megnyitó Marosán György szavai: „Mai gyűlésünk szónoka: Kádár János. Mielőtt átadnám a szót Kádár elvtársnak, […] engedjék meg, hogy egy-két szót ejtsek itt róla. […] A magyar munkásmozgalomnak szerencséje, hogy vezetője az októberi események alatt Kádár elvtárs volt. Ő volt az a kommunista, aki maga köré gyűjtötte a szétesett párt kommunista derékhadát. […] Minket nem lehetett letéríteni a helyes útról. Bizalmat adtunk Kádár elvtársnak, mert tudjuk, hogy bízik benne a munkásosztály és a magyar nép is.”

A maga nemében elképesztő szöveg. Marosán pontosan tudja, hogy az alatta vonuló százezrek pont az ellenkezőjét gondolják, de a többség biztosan. Ám „Buci Gyuri”, ahogy Marosánt a népnyelv nevezte, tudta, hogy a feladat az, hogy egy nyelvbűvöleti varázslattal, szómágiával, azt kell megalapoznia, hogy a tömeg ne gondoljon semmit, hanem érezze meg, hogy ezen az preorwelli nyelven kell beszélni, érezni és gondolkodni, mert a Pártnak ez az ajánlata, és jobb, ha az „elvtársak” ezt rögvest tudomásul is veszik. A diktatúra nem ismeri a kontroll fogalmát, se akkor, ha mosolyog, se akkor, ha haragszik.

Ezután jött Kádár beszéde, s a következő részletből már világossá is válik, hogy a Kádár féle amorális nyelvi stratégia hogyan is működik valójában: „Az 1956 októberi események menetében a fasiszta magyar burzsoázia, amely egyrészről az ellenforradalom posványába süllyedt áruló Nagy Imre-csoporttal, másrészről az amerikai nagytőke által vezetett nemzetközi imperializmussal szövetkezett, megdöntéssel fenyegette a Magyar Népköztársaság társadalmi rendjét. Halálos veszély, a megsemmisítés veszélye fenyegette a magyar munkás-paraszt államot, a néphatalmat, a proletariátus diktatúráját Magyarországon. Veszélyben volt népünk nemzeti függetlensége, a béke ügye éppen úgy, mint a gyárak, a bankok, a bányák államosítása, a földosztás, mindazok a nagy vívmányok, melyeket népünk a társadalmi haladás 12 éve alatt elért.”

Egyfelől együtt jön a térre az angyalföldi munkásokkal. Mosolyog, integet, felmegy az emelvényre és a közli a néppel, hogy mától fogva az ’56-os forradalom, amelyben mellesleg Kádár maga, mint a forradalom alatt megalakult Párt első titkára és mint államminiszter részt vett, egy lendülettel közli, hogy a forradalom ellenforradalom volt. Az amerikai imperializmus, meg a munkás-parasztszövetség emlegetése, meg minden egyéb csak a nyelvi megalapozása a jövőnek. Pont úgy, ahogyan a béke, a „nagy vívmányok” megőrzése, meg a „társadalmi haladás 12 éve”.

Ha ma meg akarjuk érteni, hogy a mai diktatúra nyelvi orwellizmusa miként működhet, hogy miért eszi meg több millió ember a migránsveszélyt, a „gyerekvédelmi törvénynek” becézett gender elleni hadjáratot, és még ezer alakváltozatát a mai populizmusnak, akkor elég, ha visszamegyünk 1957 május elsejéig. Kádár és Marosán minden szava hazug. A nép nem demens, pontosan tudja, hogy mi történt ’56 októberében és aztán november 4-én. Alapjában véve mindent tud. Ám a diktatúra nyelvi varázslata éppen az, hogy a fenyegetés és a hízelkedés, a „megvédlek, ha velem vagy, eltiporlak, ha ellenem, és hagylak élni, ha befogod a pofád” egy „visszautasíthatatlan ajánlat” a népnek.

Nagy különbség van a mai helyzet és ’57 között. Ma nincsenek kivégzések, „finomult a kín”, de az igaz, hogy a kádárizmus a közvetlen genezise annak a populizmusnak, amelynek, noha még az ellenkezője sem igaz annak, amit mond, de a félelem és élni akarás, az alkalmazkodás, a meggazdagodás és sok egyéb tényező akár tudattalanul is hat. Emlékszünk még rá: „Addig jó, míg Kádár él”, ez a mondat meghatározta a hatvanas és a hetvenes évek közérzületét.

Azt hiszem ma már értem, hogy mi történt 1957 május elsején.