Gábor György: Járt utakon, kitaposott ösvényeken
Annak idején, Rákosi Mátyás születésének 60. évfordulóján az Operaházban rendezett ünnepségen Dobi István a beszédét azzal kezdte, hogy a nagy ünnep fényét azon nyomban igyekezett kozmikus magasságokba emelni, s rétori bravúrral mindjárt az első mondatában, internacionalista auftaktként és nemzeti antréként, mintegy dialektikusan, továbbá leheletszerű eleganciával kifejezve a politikai miheztartás halkan, ámde annál határozottabban javasolt és támogatásról biztosított ösvényét, felhívta a figyelmet arra, hogy Rákosi elvtárs születésnapja növeli hálánkat és hűségünket a nagy felszabadítónk és támaszunk, a testvéri Szovjetunió és a hatalmas Sztálin iránt.
Vásárhelyi Mária: Hős apák, cserbenhagyott gyermekek
Suhajda Szilárdnak egy számomra nehezen érthető extrém sport, Szilágyi Józsefnek az igazság és a magyar szabadság volt a szenvedélye. De vajon lehet-e bármilyen szenvedély fontosabb egy gyermeknél, aki kizárólag azért született a világra, mert mi így döntöttünk?
Kardos András: Hős vagy áldozat?
Az biztosan alapkérdés, hogy érdemes-e akkora kockázatot vállalni, amelyet Suhajda Szilárd vállalt azért, hogy oxigénpalack nélkül megmássza a Mount Everestet.
Csillag István: Tízévente
"A szépen, nemesen és választékosan élő Orbán-elitnek Orbán nyomdokaiba lépve el kell jutnia a közpénz magáncélra való felhasználásától (sikkasztás), az ellenfél ellenséggé nyilvánításáig, majd a közösen elfogadott szabályok saját személyes érdekeikre írásától az idegen érdekek gátlástalan kiszolgálásáig."
Gábor György: Ráhel és a pünkösdi tananyag
A tanulás zsidó hagyományából átvett újszerű elemmel jelentkezett a Corvinus Egyetem és a miniszterelnök saját lábán álló és a saját férjének cégét képviselő Orbán Ráhel. A család, Ráhel és István a zsidó sávuot elsőrendűen fontos üzenetét közvetítették, amelynek készséggel biztosított helyet a Corvinus Egyetem.
Fleck Zoltán: Hogyan legyünk nagyon kicsik
"Magyarország zsugorodik. A szó szoros értelmében, mennyiségi és minőségi szempontból, gazdaságilag és kulturálisan és képletesen is, szava semmit nem ér, álláspontja megkerülendő, szándékai tisztátlanok."
Holoda Attila: Kinek lesz erre energiája?
Ha diplomáciai toporzékolásból, felesleges hangulatkeltésből és vétófenyegetésből energiát lehetne termelni, akkor talán már régen a világ energiaexportőrei közé tartozhatnánk, ám a szomorú valóság az, hogy dumából, magánrepülős rongyrázásból és hepciáskodásból nem lesz több energiánk most sem.
A mi kis keresztény-nemzeti darálónk - Gábor György publicisztikája
Pártunk és Maffiánk helyesen teszi, ha ledarálja a lélegeztetőgép dokumentumait, s velük minket, a mi munkánkat, adónkat és összespórolt pénzünket, mert autópálya-matrica ügyben 63 év múltán is hősiesen, bátran, elszántan és öntudatosan reklamálunk, ám ha ledarálják többszáz milliárd forintunkat, az senkit sem zavar, azért nem emeljük föl a hangunkat, nem reklamálunk, nem küldjük el őket oda, ahová leginkább tartozónak gondoljuk mindüket, hanem szépen és fegyelmezetten négyévenként újraválasztjuk őket.
Kardos András: A diktatúra és "ellenzéke"
28/02/2023 11:51
| Szerző: Kardos András
Avagy meddig létezik egy olyan "önkényuralmi páholy", melyben az "ellenzék" dideregve melengeti kebelén az ország szétverését?
Az elmúlt tizenvalahány év állandó műsorszáma lett, hogy Orbán egy mozdulattal szétveri mindazon intézményeket, melyek valaminő okból szerinte a diktatúra egyre fokozódó kiteljesedésének útjában álltak, vagy egyszerűen csak zavarták a kormány általi „közízlést.” Se szeri, se száma az MTA-tól a CEU- keresztül az SZFE-ig és tovább, a megszűntetett intézményeknek, a kisajátított egyetemi alapítványrendszertől a fékek és ellensúlyok leépítéséig. A földrajzi nevek bizottságától a meteorológusokig. Semmi kedvem sincs ezeket örökké sorolni, és tudom, hogy attól, hogy most a MOK, az Orvosi Kamara kerül sorra, csak ugyanaz folytatódik, mint évtizede mindig.
Nem is beszélnék már erről, ha nem hallom meg véletlenül, hogy egy ellenzéki képviselő holnap nagy beszédet fog tartani a MOK védelmében a Parlamentben, miközben ő maga mondta, hogy a törvényt egy nap alatt úgyis átveri a Fidesz. Na most, szegény ellenzéki képviselő azt is tudja, hogy holnapi okos érvei ugyan nem fogják meghatni a diktatúra 133 bátor képviselőjét, tudja ő ezt jól, persze, hiszen önkényuralom van, persze, de mégis, akkor is, legalább a jövő számára dokumentálva lesz, hogy a DK, vagy bármelyik „ellenzéki” erő azt mondta, hogy nono. És ez már katasztrófa. Éppen szétverik harmincezer orvos kamaráját, ütik-vágják a tanárokat, nem sorolom, és az „ellenzék” meg azt mondja a parlamentben, hogy nono.
Tudom nem vagyok igazságos, egy nap alatt nem lehet országos tiltakozó mozgalmat szervezni, csak hát az a helyzet, hogy nem a MOK kinyírásával kezdődik a diktatúra tombolása. Mi a túrónak kell ahhoz történnie, hogy azok a mindenkik, akik nem szeretnek élni önkényuralomban, akiknek elege van a maffiaállamból, azok ne esetről esetre, mindig pukkanjanak egyet, hanem megszerveződjön egy valódi, RENDSZERKRITIKUS ELLENÁLLÁSI MOZGALOM, mely új embereket, új csoportokat, új, bátor közösségeket teremt, és akikből egy ÚJ SZABAD NÉPPÁRT jön létre, amely végre leváltja ezt a rendszert.
Ezek a hümmögések, meg nonok, meg „ez aztán mégiscsak sok” sajtótájékoztatók, az ég egy adta világán nem vezetnek sehova. Hiába: tetszik vagy sem, a jelenlegi parlamenti ellenzék soha nem fogja Orbánt leváltani. Se ereje, se képessége, se tehetsége. De hát akkor minden demokrata és szabad ember kutya kötelessége, hogy minden módon egy valódi változás esélyein dolgozzon, mert ez a hümmögés, még akkor sem, ha 25-ször belemondjuk az éterbe, hogy Európa, Európa, nem elég már semmire. És közben mennek tönkre tanárok, orvosok, független színházak, egyetemek, menekülnek el a fiatalok, mi meg duzzogunk.
Igen, egyre inkább mindannyiunk sara az, hogy ez a helyzet. De akkor is igaz, hogy új eszmék, új nyelv, új közösségek, új mozgalmak nélkül marad az, hogy ölbe tett kézzel várjuk, hogy holnap vajon kit vagy mit tesznek tönkre. Nyilván nem a közírás dolga, hogy leváltsa a rendszert. De egy szempontból mégis: a közírás hozzájárulhat a köz felvilágosodásához, egy új nyelvhez, és egyáltalán: egy új kritikai magatartás elterjesztéséhez. Minden lázadáshoz kellenek eszmei, morális és narratív fogódzók. Azt hiszem, hogy aki billentyűt ragad, vagy mikrofonhoz jut, annak minimális feladata, hogy mindezen értékek napvilágra kerüljenek és kibontakozzanak.
Ám ehhez az kell, hogy felhagyjunk a „szakpolitikai helytelenítések” sehova nem vezető önáltatásával. Ezzel a diktatúrával kiegyezni, tárgyalni, vitatkozni értelmetlen. Ahol mindenki, aki nem azt szajkózza, amit a kormány sugall, az idegen érdekek szálláscsinálójává válik, az ügynök lesz és ellenség, ott józan ésszel felfogva nincs se vita, se szakpolitika. Ha valamiben engednek netán, az is a saját érdekeik miatt van, és nem azért, mert bárki bármiről meggyőzhetné az önkényuralmat. És amíg mindent el lehet bábozni, mint „nemzeti konzultációt”, vagy mit, amikor a debreceni akkumulátor gyár elleni tiltakozás egyből az ellenség betelepített ügynökeivé teszi a tüntetőket: nos, egy ilyen világban nincs szakpolitika, csak érdek. Kőkemény hatalmi érdek.
És ha nem fogunk össze egy békés, határolt forradalmi változás érdekében, ha nem teremtünk meg Bibó István értelmében egy valódi demokratikus és szabad világ eljöveteléért küzdő Nemzeti Ellenállási Mozgalmat (NEM), nos akkor marad a duzzogás, felszólalás, dünnyögés.
És marad a diktatúra.
