
Lehetett volna...! - Rózsa Péter jegyzete
A fenébe, a szomszéd fűje nemcsak zöldebb, hanem az egész környezet szebb, ápoltabb, nota bene gazdagabb. És barátságosabb.

A Bezzeg-nóta - Szénási Sándor jegyzete
A politika jórészt a felejtésről szól. Magyar Péter is szokta gyalulni a rezsimet évtizedek óta kiszolgáló elitet, ami az ő múltját tekintve szintén mókás, mint ahogy Vona memóriazavara is, midőn a régi ellenzék szokásos kesergőjét adja elő, aminek talán a Bezzeg címet adhatnánk.

Orbánnak az nem fáj, ha oroszok gyilkolják a magyarokat
A magyar miniszterelnök nem emeli fel a telefont és nem kérdezi meg: "Vlagyimir Vlagyimirovics, mondja csak, miért is hullanak a magyar fiúk százával a keleti fronton?" Nem kezdeményez szankciókat azok ellen az orosz tábornokok ellen, akik parancsot adnak más magyarok meggyilkolására. Nem követeli, hogy a Kreml vállaljon felelősséget a katonai gépezetének magyar áldozataiért.

Mint két tojás - Dési János jegyzete
Itt van a plakát: Mint két tojás. A képen a tojáshéjból két fej bukkan elő, az egyik szakállas, a másik csupasz képű. Első ránézésre egyáltalán nem hasonlítanak egymáshoz. “Mint két tojás” - ezt azzal próbálja a szerző igazolni, hogy mindkét karikatúra-figura kis ukrán zászlócskát lobogtat.

Bárkik, bárhol – Józsa Márta jegyzete
Ez a sejtelmes jelszava a kormányfő által bejelentett, árnyalataiban szeptemberben ismertetendő lakásvásárlási programnak. A részletek még kidolgozatlanok, de azt tudjuk, hogy egy garantált bérminimumot kereső embernek két és fél évi jövedelme teljes összegét kell félretennie beugróként.

Téglák – Szénási Sándor jegyzete
A digitális köd homályában lapuló gyanús személyeket remélhetőleg kiveti magából a hétezer harcos közösségének immunrendszere, amit már csak az is erősít, hogy maga a klubtulajdonos viszi el neki a hírek esszenciáját.

Szeretkezz, ne háborúzz! – Selmeci János jegyzete
Mi lenne ha a vízparti stégen az esthajnal csendjében a vizet bámulva ölelnénk meg egy meztelen fideszes... vagy legalább csak elfoglalnánk magunkat a politika helyett valami mással, egymással, kicsit jöjjünk le a gyűlölet-szerről...

A burkus királynő és az igazmondó juhászok – Józsa Márta jegyzete
Manapság a fekete mágia sem a régi, a burkusok félelmetes brüsszeli helytartója ellen valami új fortélyra volt szükség. Az akciónak ugyan eleve nem volt sok esélye, de legalább a szavazati adatokból újra kiderült, hogy ki kivel focizik egy csapatban.
Kardos András: Nem leszek a játékszered
24/02/2023 07:30
| Szerző: Kardos András
Az a tévképzet, hogy ma hirtelen annyi áldozata születik a kádárizmusnak, mint ahány partizán született a második világháború után, aligha tesz jót mentális egészségünknek.
Az ember azt gondolná, hogy mondjuk a Tóth Gabi nevű énekes illető vallási beborulását azért nemigen lehet még popikonilag überelni, vagy éppen alúlmúlni.
Hát, ha überelni tán nem is, de azért se vége se hossza az általam mérsékelten ismert popszakma diktatórikus beájulásainak, ölég csak szegény „8 óra munka” Feró megtérésére gondolnunk. Nem is volna ez különösebben izgalmas kérdés, egye manó, miért pont ne a pop-rock némely Ákosa ne döbbenne rá 2010 után, sőt akár előtte, hogy világéletében egy nemzetinek hazudott diktatúrára vágyott, sőt kiemelten arra, hogy a nagy Őt, a diktátort magát személyesen is imádhassa.
Ám legyen. De azért van ennek a kultúrdallamnak egy negédes mellékfolyója. Az a vékony kis erecske, amikor a mára már kissé megkorosodott hajdani sztárok némelyike arra döbben rá, hogy nem csupán Orbán Viktor az egyetlen igazodási pontja a világban mondjuk hetvenöt évesen, hanem hogy az egykori csillagot az a mocskos, aljas, szemét Kádár-rendszer (mert tényleg az volt), őt magát személyesen mennyire üldözte. Lássuk a példát:
„Bizonyos vezetők az MHV, a hanglemezgyártó vállalat részéről, nem igazán szerettek engem, mert mint tudjuk, nagy riválisa voltam egy másik énekesnőnek… Ezért ahol értek, ahol tudtak, elgáncsoltak. Nem jelenhetett meg lemezem. Az LGT-s srácokkal két közös bakelitet csináltunk, de az akkori vezető kijelentette, hogy ez a lemez el lesz hallgatva, nem terjeszti. Ezzel nagyon nehéz volt szembenézni és lehetetlen szembeszállni. Ez nagyon fájdalmas volt akkoriban, persze nem csak nekem. És sajnos sokáig nyögtük ennek a társaságnak a kitüntető figyelmét. Nem voltak zeneértők, egyéni érzelmek, érdekek irányították a tetteiket. De szerencsére kicsit később mehettünk külföldre, ahol bizonyíthattunk, fesztiválról-fesztiválra jártunk. Mi akkor is úgy voltunk vele, hogy Magyarországot képviseljük és hatalmas sikerünk volt, rengeteg díjat nyertünk. De aztán jött a rendszerváltozás és elsöpörte a szomorúságot, keserűséget, amit a korábbi nagyhatalmúak okoztak.”
Hát kedves olvasó, hiszi vagy sem, ez az idézet Kovács Katitól származik. Attól a remek énekesnőtől, aki az elnyomástól fulladozva 1966-ban, merő manipuláció okából, elindulhatott a sztálinista Táncdalfesztiválon, sőt, verje meg az isten, tán még meg is nyerte, de lehet, hogy büntetésből csak díjazott lett. Én speciel kamaszként kedveltem, hogy végre egy női énekes, aki „nem lesz senkinek a játékszere”. Ám az az istenverte diktatúra még tovább fokozta Katink elnyomását. Nem csak hogy külföldi fesztiválokra járt, lemezei voltak, de még ezek az aljasok filmszerephez is juttatták, persze tisztán csak a kóbor apácák megtévesztésére. Egyszóval hajdani kedvencem, a posztsztálinista TV-ben kvázi naponta látott és hallott Kovács művésznő, mostani nyilatkozatában végre elmondja az igazságot. Ezzel az őt ért elnyomással „nagyon nehéz volt szembenézni, és lehetetlen szembeszállni.” És komolyan nem esik le a plafon, ahol a művésznő ezt az interjút adta. Még az a szerencse, hogy a kádárista rémuralom alatt volt az elnyomásnak egy speciális fajtája is: az elnyomottak ezen csoportja, fesztiválról fesztiválra járt, és úgy volt vele, hogy ők „Magyarországot képviselik”, és „hatalmas sikerük volt”, sőt „rengeteg díjat nyertek.” Bele se merek gondolni, hogy milyen sanyarú sorsa lett volna Kovács Katinak, ha ez a totalitárius rémdiktatúra netán nem üldözi őt.
Ebből elég ennyi is. Természetesen a kádári világ valóban diktatúra volt, a forradalom vérbefojtását jottányit sem enyhíti a későbbi „gulyáskommunizmus”, börtön, kivégzések, kitelepítések, munkahelyi kirúgások szegélyezték a „legvidámabb barakk” virágoskertjét. Mindez igaz. De az is igaz, hogy speciel Kovács Katit a kutya se nyomta el a szocializmusban, és ha voltak személyi kellemetlenségei, akár lehettek is, ettől még a rendszer nem is pusztán csak tűrt, de igenis támogatott kedvence volt. Persze voltak a rockzenészek között, akiknek messze nem volt ilyen sima az életük, de akkor arról kell beszélni. Az a tévképzet, hogy ma hirtelen annyi áldozata születik a kádárizmusnak, mint ahány partizán született a második világháború után, aligha tesz jót mentális egészségünknek.
Én speciel azt hittem, hogy a Tóth Gabi-féle megtérés után, már nincs tovább. De van. Kovács Kati, akit kamaszként kedveltem, szemben Zalatnay kolleganővel, aki Feróhoz hasonlóan beborult, szóval Kovács Katiról azt gondoltam, hogy tehetséges. Bár nem értettem hozzá, de örültem, hogy a nagymamám miatt kötelezően megnézett Táncdalfesztiválokon mindig ott láttam-hallottam, hogy ő bizony nem a játékszere senkinek. Igaz hozzátette, hogy csak azért nem „mert a Mindened nem lehetek.” Kamaszként talán nem dolgoztam fel a szöveg minden jelentésárnyalatát.
Könyörgöm: a mostani diktatúra is el fog múlni, ahogyan a sztálini is, meg a kádári is elmúlt. Nagyon felesleges és szomorú, hogy valaha jobb napokat látott művészek utólag áldozattá maszkírozzák magukat.