Fecnik – Szénási Sándor jegyzete

Villamos. Hőség. Kínai család. A gyerekek állnak, a mamájuk is, két felnőtt ül. De most nem a belső hierchiáról van szó. A padlóról van szó, amire a gyerekek a kibontott csokikról papírtörmeléket hullatnak, igaz, csupán szemmel is alig látható darabkákat. Abból sem sokat, két-három fehérlő foltocska látszik csak a sötét alapon.

De a mama nagyon is lát. Pergő párbeszéd kezdődik, nagyon is generációs alapon, vagyis a kicsik láthatóan hülyeségnek tartják azt, amit a felnőttek a létezés fundamentumaként kezelnek, a szemetelést ugyanis, pontosabban annak mértékét, annak nyilvánvaló eltúlzását a felmenők részéről, akik azonban láthatóan nem engednek. A papa-mama arc nem komorodik el, néha össze is nevetnek, az obligát mosoly nem szűnik folyamatosan jelezni a konfrontáció elkerülésének, az együttműködés, a lojalitás szükségességének kényszerét, ámde a hangnem kicsit keményedik. Semmi ordítozás, de a szavaknak kezd éle lenni, a szülői pillantások fókuszban tartják a gyerekek szemét, az üzenet minden csatornán megy, szemmel, testmozdulatokkal, emelkedő dallamú beszéddel, sokallom is, tekintve a befektetett energia és az elnyerhető haszon feltűnő különbségét. Ennyi cirkusz pár fecni miatt.

A kicsik megtörnek. Az egyik felvesz a villamospadlóról két cafatot, a másik egyet. Merthogy három szemétkéről lenne szó. Az egyik felnőtt felpattan az ülésről, kinyitja a neszesszerjét, előszed belőle  egy apró műanyag zacskót, szétpattintja és a gyerekek elé tárja, akik apró, gondos mozdulatokkal beleszórják az anyagot, az összenyomható felső rész visszapattan, a kosz eltűnik a táska mélyén, hogy aztán, nyilván ugyanolyan figyelemmel hulljon egy papaírgyűjtő kuka aljára.

Két nap múlva ugyanezt látom a Mammut kávézójában. Egy mama, két kislány, dettó az a színdarab.

Mármost ezzel én nem akarok mondani semmit. Nem mondom, hogy éljen a letelepési kötvény-korrupció, távol álljon. Nem mondom, hogy bezzeg a múltkor egy ordítozó, a sörösdobozokat széthányó részeg oroszt láttam ugyanazon a villamoson, nem mondom, mert magyart is láttam, nem egyet. Tudom, hogy a jelenet alapja sok száz millió, egymás hegyén-hátán élő, együttműködésre kényszerített egyén tudása, hogy tudniillik a sok kis szemétből sok gigantikus szeméthalom lesz végül, aminek nem árt elébe menni, amíg a dolog kezelhető. Nem mondom, hogy az állam elnyomó szigora megoldás. Ez is távol álljon.

Csak elmondtam, amit láttam, és csak kérdezem, hogy szimpla belátásssal, a rohadt nagy mocsokhalmok megidézésével a fantáziánkban nem lehet-e sokkal emberibb, de hatékony, életminőség-javító módszerrel élni.

Ha nem tetszik akarni, hát nem. Tessék elfelejteni, hogy szóltam.