Európa és én – Selmeci János jegyzete
Nekem Európa egy boldog összenézés, amikor felszállunk a repülőre, a külföldön hallott magyar szavak, az élmény, hogy szívesen látnak minket a szicíliai kocsmától a bécsi kávézóig mindenhol, látni, hogy azért máshol sem Kánaán az élet, és ez aztán tényleg közös bennünk, ahogy a külföldre szakadt barátok és családtagok is, akik hálisten nem vesznek el, hazajönnek, elmegyünk hozzájuk, tanulunk a sorsukból, és persze azokéból is, akiknek Európa még az olcsó fapadossal is messze van.
Alkotmányos demagógia – Hardy Mihály jegyzete
Unalomig ismétlik: "no war, no gender, no migration." Faék egyszerűségű rémisztgetés, de a jelek szerint bizonyos emberekre mégis hatása van. Különösen most, a választási kampányban pörgetik ezerrel. Akármennyibe is kerül, pénz nem számít. Dől a kormányzati megrendelés a Facebook-os és Youtube-os Fidesz-kampányvideók sugárzásáért.
A nagy pénztárca – Rózsa Péter jegyzete
Az egyik legnagyobb hiba, hogy az elmúlt húsz évben a kormányok mindegyike szinte kizárólag az anyagi előnyök szempontjából értelmezte az európai uniós tagságot. Ezt a Fidesz-kormány azzal fejelte meg, hogy végtelenül lebutított, primitív kommunikációval rohanta le a lakosságot, ennek következtében jelentős tömegek számára az EU nem jelent mást, mint egy nagy pénztárcát, s ezzel egyidőben Magyarország ellenségét.
Magyar Péter megette az ellenzéki tortát – Kárpáti Iván jegyzete
Tömegek akarják leváltani az ellenzéket Orbánnal együtt, kár ezt tagadni. Hogy mennyire lehet közvéleményt szondázni ilyen viharban, az persze más kérdés. Szerencsére két hónap múlva világos számokat kapunk.
Az “ellenségeskedés ördöge” – Dési János jegyzete
Fejtő Ferenc bölcs ember volt, és elég jól ismerhette az “ellenségeskedés ördögét” – nemhiába óvott ettől. Arra azonban ő sem számított, hogy az ördög ezúttal megint piros-fehér-zöld mackóruhát húz magára, időnként Louis Vuitton kiszerelésben – és innen indul az európai értékek elleni támadásra.
Game over - Józsa Márta jegyzete
Győzelmi jelentés következik. Magyarország, vagy a kormánya, vagy leginkább a miniszterelnök személyesen legyőzte a szegénységet.
Cifraszűr és alibibeszédek – Neuman Gábor jegyzete
Véletlenül a köztévé egyik csatornáját néztem, elbambultam. A Hungarikum Díjátadó Gála ment, Navracsics Tibor állt a színpadon. Olyan volt az egész, mintha a '70-es évek valamelyik május elsejéjén ünnepi beszédet mondott volna Korom elvtárs, vagy Berecz elvtárs...
Szegény éhes magyar választó lakomája
És akkor jött Magyar Péter, aki eddig nem volt rajta az étlapon, bár nem tűnik tökéletesen finomnak, és félelmetesen hasonlít is az egyik korábbi főételre, de a reménytelenül éhes ellenzéki választóknak, akikkel már tényleg minden rosszat megetettek, most reményt ad arra, hogy legalább egy kicsit jól lehet lakni.
Arató András: Törökfogás 2 – még mindig demokrácia van Magyarországon?
3/11/2023 14:29
| Szerző: Arató András
A kérdés egyben az is, a „még mindig demokrácia” lehet-e egyáltalán demokrácia…
Tulajdonképpen tök mindegy lenne, mit mond Török Gábor, ha nem a nyilvánosság előtt tenné. De ott teszi, ezúttal a Partizánnak adott életút interjút. Most úgy tűnik, rákapott az igehirdetés ízére, mert pár héttel ezelőtt visszavonultságából előlépve ismertette a magyarokkal az ő várható jövőjüket, most pedig definiálta a jelenük néhány elemének mibenlétét. Ő egy igazán független szakértő, stabil jövedelme van, a Csányi Sándorral régóta tartó munkakapcsolata legalábbis erre enged következtetni, és még az MLSZ elnökségi tagja is. Megbízója személyének apropóján megjegyezte: nem az OTP első embere az egyetlen autonóm szereplő, ha úgy tetszik, oligarcha Magyarországon.
Elsősorban is szerinte „még mindig demokrácia van Magyarországon, a demokrácia minimumfeltételei – a szabad választás, a szabad részvétel és a szabad nyilvánosság – adottak.” E sommás megállapítással sokan vitatkoznak, olyan apróságokra hivatkozva, mint az arányosság, a diszkrimináció a külföldön élő magyar állampolgárok között, az információhoz jutás korlátozottsága, a kényszer-pártszövetségek, satöbbi, satöbbi. Ám ezúttal inkább azzal kapcsolatban fejeznénk ki aggályainkat, hogy a demokrácia létezésének vajon per definitíve elegendő bizonyítéka-e több párt létezése, választások rendszeres megrendezése.
(Jegyezzük meg, a „még mindig” kifejezéssel van egy kis problémánk, amit talán a másfél órás interjú komplett megtekintése föloldana, de ilyet a családtagokon kívül senkitől sem várhatunk el. Szóval e szópárossal egy változás előszelét fogalmazzuk meg, például a 90. percben még mindig 0:0 volt az állás, Sztálin 1953. március elsején még mindig élt – érzékeltettük, hogy a végén csak rúgott valaki egy gólt, illetve, hogy a diktátorok sem halhatatlanok, hál’ istennek.)
Török tehát közvetve sejteti: a „még mindig” állapotából a „már nem” stációba való átmenet rögös szakaszát éljük a fejlett NER felépítésének korában. Adódik a kérdés, a „még mindig demokrácia” lehet-e demokrácia…
Célja biztosan, de értelme is van-e annak, amit Török mond?
A négyévenkénti (parlamenti) választás liberális demokráciákban nem cél, hanem eszköz, a fékek és ellensúlyok legfontosabbika. Az választópolgárok elzavarják a regnáló kormányt, amennyiben elégedetlenek vele. Ezt persze csak akkor tehetik meg, ha a feltételek adottak hozzá. Az 1990 előtti NDK-ban, vagy épp Lengyelországban létezett több párt, mégis aligha tekinthetjük azokat a rendszereket a többpárti demokráciák modellértékű példáinak. Azok „népi demokráciák”, diktatúrák voltak. Ha úgy tetszik, illiberálisak.
A demokrácia legfőbb célja az emberek szabadságának kibontakoztatása, a tehetség, a méltó élet feltételeinek biztosítása.
Beszélhetünk-e demokráciáról ott, ahol a bűnelkövetés következményei személyfüggőek, ahol a jogszolgáltatáshoz csak elvétve lehet hozzájutni, ahol az egészségügyi szolgáltatás csak a gazdagok számára elérhető, ahol a korrupció leleplezése a leleplező számára jár hátrányos következményekkel, ahol az adófizetők pénzéből fenntartott média hazug propagandagyárként szolgálja a hatalmat, ahol egy nímand korlátozhatja egy kiállítás látogatását? Sorolhatnánk. Kérdésünket ekképpen foglalhatjuk össze: demokrácia-e az, ahol az állam összes intézménye kizárólag a hatalmon lévők elmozdíthatatlanságát szolgálja?
Török szerint Mészáros luxusjachtozásáról simán el tudja képzelni, hogy Orbán Viktor jóváhagyása nélkül történt. Még emlékszünk tán a mondásra: erről Kádár biztosan nem tud, mert ha tudna róla, nem engedné. Amúgy milyen világ az, amelyikben egyáltalán fölmerül: egy oligarcha hajókázáshoz miniszterelnöki engedély szükséges?
Ha már így szóba került, Mészárosról, aki egy mackóruhás, „csupaszív, nyitott, kedves barátságos gázszerelő volt a 2000-es évek elején”, azaz cuki pali, azt mondja: „Bármennyire furcsa, Mészáros Lőrinc is autonóm szereplő abban az értelemben, hogy figyelni kell arra, hogy mit gondol.”
És vajon milyen technikával lehet figyelni arra, amit Lölő gondol? Hozzánk sajnos csak azok a mondatok jutnak el, amiket kimond. Vagy ha az ember (teljesen függetlenként) ott csücsül a felcsúti szotyola-centrumban, akkor kihallatszik a fejéből? Netán más szájából?
Ennek a nagy gondolkodónak, a nemzet gázszerelőjének a nevén 13 év alatt az emberi fantáziát meghaladó mértékű vagyon halmozódott fel. Mi sem bizonyítja látványosabban a honi demokráciának az ő létezését.
