Arató András: Egy mondatban Veszprémért aggódunk

Olyan jó a miniszterelnöknek, bárhol van, bármit is mond, ő mindig első szájból hallhatja, egyetlen beszédét sem mulasztja el, szemben velünk, akik gyarló halandókként ki-ki hagyunk egy.egy hallandót, mint most is, pedig ma is pontosan ott volt, ahol volt, elvégre ünnep van, konkrétan Veszprémből szólott egész népéhez, nem középiskolás fokon, hanem érthetően;  egy éve Zalaegerszeget vette be, más szóval Zalaegerszeget egy éve vette be, ahol ebből az alkalomból nem tűzijátékot rendeztek, mert az Budapesté, noha nem érdemli meg, hanem földrengés fejezte ki a boldogságot, kicsi volt, amolyan vakolat-pergető, de a miénk, mint a citromízű (és színű) narancs, megemlékeztünk róla tisztességgel, ahogy magad is olvashatod a Basszusban, ezért is az aggodalmunk, vajon mit vitt a tarsolyában a Világ Kulturális Fővárosába a Békeharcos, az egyetlen igazi, és főleg mit hoz el onnan, ha van ott még egyáltalán valami, mert a szavait nem kell magának cipelnie, röpülnek azok – ahogy a költő mondaná, de ha mégse, megtesszük magunk, nehogy elmaradjon a líra - szélnek szárnyán; „ne törődjünk azokkal, akik hol az árnyékból, hol a brüsszeli magaslesről lövöldöznek Magyarországra”, már csak azért se, mert „ott fogják végezni, ahol az elődeik”, jaj, mea culpa, ez a tavalyiból van, a földrengésesből, de végülis nem baj, ami klasszikus az klasszikus; ezúttal teljesen új dolgokat mondott, természetesen, főleg hogy „Moszkva tragédia volt, Brüsszel viszont csak egy rosszul sikerült kortárs paródia - úgy kellett táncolnunk, ahogy Moszkva fütyült, de ha Brüsszel fütyül, akkor úgy táncolunk, ahogy mi akarunk, és ha nem akarunk, akkor nem táncolunk”, amiből jól látjuk, az ellenség gyengül, ellenállásunk nem volt hiábavaló, minden csepp vérünk megtérül, hogy úgy ne mondjuk, osztalékot fizet, ma már Brüsszel nem képes lőni, csupán fütyörészik, azt meg éppúgy leszarhatjuk, mint a magaslesi golyóit, a Nyugat pedig folytatja szűnni nem akaró hanyatlását, hisz’ „a nyugatiaknak a szabadság menekülést jelent: szabadulj meg önmagadtól, attól, aminek születtél, válts nemet, válts nemzetet, válts identitást”, fut, menekül a gyáva; nem, Pistike, nem Bécs felé kergeti Jellacsicsot a vén zászlótartó, hanem a gyurizsoldos fiúk-lányok a műtőbe rohannak nemvesztve másik nemért (vagy igenért), „a gondolat, hogy ne legyek férfi, ne legyek magyar, és keresztény se legyek, olyan, mintha a szívünket tépnék ki”, nekünk meg a hideg szőr futkos a hátunkon ily szép gondolatokat ha nem is hallván, de olvasván, magunknak is a szíve szakad, elképzelvén, hogy Ő nem lenne a felsoroltak egyike-másika; és még befogadó nemzet is vagyunk – „a hazaárulók is a nemzetünk részei, október 23-át november 4. követte” – csak a kishitűeknek jön még elébb a huszonnegyedike, de „régi bűnnek hosszú az árnyéka, 1956 végül 1990-ben győzött”, az évszámok csatáját mindig a nagyobbik nyeri Krisztus óta, mert bizony előtte máshogy volt a sorrend, Julius Caesar 44-ben halt meg, Teisfiam Brutus, a gyilkosa 42-ben – ezt most hagyjuk, nehogy a filozófia vagy az analógia bűnébe essünk -, a történelmünkben „újra és újra előfordul, hogy végül azok törnek ellenünk, akiket korábban megmentettünk vagy éppen védtük őket”, de óva intünk mindenkit, hogy egyáltalán az eszébe jusson a Soros az ő ösztöndíjával; és bár „elsők voltunk, akik Európát védtük a migrációtól, és elsők voltunk, akik békét javasoltunk háború helyett…, köszönetet, jóakaratot, méltánylást mégsem kaptunk, csak hátbatámadást, gáncsot, baráti tüzet” – köszönöm, nem dohányzom -, empátiánk mindezek ellenére példamutató, „nem vigasztal bennünket, hogy a nyugatiak most megehetik, amit főztek maguknak” – mondotta volt sok más egyebekkel együtt a magyar miniszterelnök, a keresztény @ fehér kontinens védőbástyája a kordonnal védett veszprémi Szentháromság téren, ahova a sajtó nem nyert bebocsájtást, hiszen az fölösleges, mi több, pazarlás lett volna, hiszen a beszélyt a közmédia élőben közvetíti, mert éppen nincsen focimeccs Felcsúton.