Arató András: Nem pert vesztettünk, hanem – Egy „bírósági ítélet” margójára

Április 4-én a Fővárosi Törvényszék döntött: elutasította a Klubrádió keresetét, amelyet a Médiatanács azon jogellenes határozata ellen nyújtott be, amelyben ez a kizárólag Fidesz-delegáltakból álló grémium a Közösségi Rádiózásért Egyesületet deklarálta nyertesnek a 92.9 MHz-es frekvencia használatára meghirdetett pályázaton.

A bírósági döntés részleteit most nem ismertetjük, mert nem egy jogi aktusról, hanem egy politikai akarat végrehajtásáról van szó, illusztrációról a rendszer természetét illetően. Tervezzük, hogy az érdeklődők számára elérhetővé tesszük a dokumentumokat.

*

Amikor valaki úgy érzi, sérelem érte, és ezért jogorvoslatra van szüksége, bírósághoz fordul. Összegyűjti a tényeket, érveket, bizonyítékokat, az ügyben relevánsnak feltételezett törvényi paragrafusokat, és benyújtja a keresetet. A bíróság vagy befogadja az ügyet, vagy nem. (Már e ponton is van elágazás a hazai és a jogállamokban szokásos gyakorlat között).

A bíróság egy vagy több tárgyalást folytat le, ahol a felek ismertetik álláspontjukat, bemutatják bizonyítékaikat, érvek és ellenérvek hangzanak el, meghallgatják a tanúkat, aztán a bíró, bírói tanács, vagy éppen egy esküdtszék mérlegeli a látottakat-hallottakat, majd pártatlanul, legjobb tudása és a hatályos törvények alapján döntést hoz. Ennek fontos és elengedhetetlen tartozéka az indokolás, amely tartalmazza a perben megállapított tényállást és azok bizonyítékait, valamint a felek jogi érvelését és legfőképpen ezeknek a bíróság általi értékelését, a döntését alátámasztó saját jogi érvelését. Megállapítást tesz a felek érvelésének mindegyikével kapcsolatban azok helyes, vagy téves voltáról, az ügyben fennálló vagy éppen hiányzó relevanciájáról és ennek eredményeképpen azok elfogadásáról vagy elutasításáról. Ha valamelyikről „megfeledkezik”, az a vesztes fél számára komoly fellebbezési alap, a hiánya többnyire az ítélet részleges vagy teljes megsemmisítését, új eljárásra kötelezést eredményez. Jogállamban.

A tízes évek elején perek sorozata zajlott a Médiatanács törvénysértései miatt. Mindegyik tárgyalás előtt és alatt a Klubrádió vezetőit, jogi képviselőit izgatott várakozás töltötte el: vajon gondoltak-e mindenre, megfelelően adták-e elő az érveket, az összes fontos dokumentumot csatolták-e? Az izgalom nemcsak azért volt természetes, mert az ilyen események vizsgához hasonlatosak, hanem azért is, mert akkortájt az ügyek jelentős többségében a bíróságok, mint a jogállam utolsó bástyái, a törvényesség figyelembevételével jártak el. A Klubrádió sikerrel vizsgázott 2014-ig, az összes pert megnyerte, kudarcot vallott az alkotmányellenesen egypárti Médiatanács összes kísérlete a rádió elhallgattatására. Mondhatjuk így is: vesztettek minden frekvencián, mert törvényeket sértettek.

 

 

Ám vajon helyes-e pernek nevezni azokat az eljárásokat, amelyekben a bíróság válogat a felperes jogi érvei között, és kénye-kedve szerint egyszerűen nem vesz tudomást azokról, amelyek a hatalom számára kedvezőtlen döntések meghozatalához kellene, hogy vezessenek? A Klubrádió a közigazgatási bíróságokon az utóbbi években szinte kivétel nélkül azzal szembesül, hogy az előterjesztett érvek, sőt a tények és bizonyítékok - magyarán szólva az objektív valóság - nem befolyásolják a talárba öltözött jogvégzett hivatalnokok döntéseit. A bírósági verdiktek a médiaügyekben olyan eredményeket hoznak, amelyek mindig a hatalmon lévő politikai erő érdekeinek felelnek meg, mindig ugyanazt a célt szolgálják: a Klubrádió semmiképpen se szólhasson földfelszíni rádiófrekvencián.

Az április 4-re kitűzött elsőfokú határozathozatal előtt a régen szokásos izgalomnak nyoma sem volt. A Klubrádiónak evidensen és bizonyítottan van igaza a Médiatanács jogot és erkölcsöt sértő határozatával szemben, amellyel a hatóság a rendszer egy kegyencének adta a 92.9 MHz-es frekvenciát, ugyanakkor várható volt a Fővárosi Törvényszéknek a valóságot figyelmen kívül hagyó ítélete. Ezért az érdeklődés pusztán a döntés indoklására teendő kísérletre terjedt ki. Ami végül ugyancsak nem okozott meglepetést, hiszen illeszkedett az elmúlt évek gyakorlatához: egyszerűn mellőzte a Klubrádió cáfolhatatlan érveivel való foglalkozást. Mégis furdalja az ember oldalát a kíváncsiság: vajon mit gondol, mit érez az a talárba bújt jogvégzett, aki ismerteti a bizonyított tényeknek ellentmondó határozatot? Vajon a pályaválasztása során felmerült-e benne jövőképként az a tevékenység, amit most végez?

*

Van itt egy olyan alapkérdés, ami nyilvánvalóan nem e konkrét per tárgya, mégpedig az ún. „szubjektív pontok” puszta létezése.

Hát miféle jogrend az, ahol a törvény lehetővé teszi, mi több, előírja olyan prémium pontok juttatását közbeszerzési jellegű pályázatoknál, amelyek a versenykiírásban nem szereplő, a pályázók számára ismeretlen tényezőktől függenek? Pontosabban szólva nem pusztán hiányoznak a versenyfeltételek közül, hanem a „zsűri” akkor fogalmazza ezeket meg, amikor megkapta a központi utasítást a győztesnek deklarálandó személyt illetően. A jogszabály konkrétan közli: a hatóság kénye-kedve szerint határoz a közvagyon sorsáról! Nincsenek jogi keretek, a kimondott vagy csak feltételezett központi akarat végrehajtó szervei darálják le a demokrácia maradékait, bírósági segédlettel.

*

A Klubrádió nem vesztett pert, mert ez nem per, hanem tragikomédia. A tét már régen nem pusztán egy rádiófrekvencia sorsa, hanem a szabadságé, a demokráciáé, a jogállamé. És nemcsak most, nemcsak a Klubrádió, hanem immár sok éve Magyarország vesztésre áll.