A magyar társadalom egésze egyszerre örül és retteg, ha április közepére gondol, de fogalma sincs senkinek, hogy hogyan lehet erre mindenképpen bekövetkező traumára túlélési receptet találni.  

A helyzet nem jó, de ahogy egy kitűnő biztonságpolitikai szakértő mondta, a világ jobb hely lenne, ha a politikusok nem beszélnének. Ha például O.V. nem állítaná, hogy Ukrajna ellenség, (...) nem játszana emberek félelmével, hiszékenységével, és fogékonyságával az ellenségkeresésre.

Kétségtelen, hogy egyik haveromnak sem javasolnám az év ötleteként, hogy egy idegen hotelszobában háljon együtt az őt hangfelvételekkel megzsaroló exével.

Ahol arról is lehet döntéseket hozni, hogy a gödi Samsung gyárban például nem működhet szakszervezet, mert a cégnek így jóval olcsóbban jön ki az üzemeltetés, ugyanis nem kell bíbelődnie költséges munkavédelmi szabályokkal és felszerelésekkel.

A hatalom úgy tudja, és lehet, hogy nem rosszul, hogy a magyarok szabadságfogalma ritkán fogja át a nemzet, a nemzeti intézmények, és a nagy polgári alaptételek, a sajtó-, a gyülekezés-, a véleménynyilvánítás szent jogát, viszont ettől még magát a fogalmat ismeri.

Ez nem baleset volt, nem üzemzavar, nem félreértés. Ez állami asszisztálással végrehajtott környezeti és munkahelyi erőszak.

Az Iványi elleni eljárás nem véletlen, és annyiban mindenképpen koncepciós, hogy hatalmi erőfitogtatás. Iványi Gábor az antitézise a Fidesznek. Amíg az újfasiszta Fidesz rombol és rabol, addig Iványi nyilvánvalóan egy olyan eszmét jelenít meg, amelyet a fideszesek hírből sem ismernek.

Na most az történt, hogy a szomszédban zajló háborúra való hivatkozással a hatvanpusztai főherceg által mozgatott úgynevezett törvényhozás, pontosabban rendeleti kormányzás úgy döntött, hogy einstand. Mint Ács Feriék a Füvészkertben. Hogy hiába a törvényszék, a törvény betűje és szelleme, most úgy lesz, ahogy ő akarja.

A pályázatra meglepően sokan jelentkeztek, de amint elkezdődtek az állásinterjúk, lehangoló eredménnyel, jobban mondva eredménytelenséggel szembesültek. Elsősorban a NER-ben eddig favorizált, úgy mondjuk, oligarchacégektől érkeznek a jelöltek. Feszengenek a meghallgatásokon, jól látható mennyire szokatlan számukra az ilyen megméretés...

Az állami rádióban aztán Orbán Viktor megpróbált kimászni a vécéből, és menteni a menthetőt; beszélt kicsit arról, hogy februári béremelés, meg nyugdíj, meg adókedvezmény, ha pedig sikerül továbbra is nemet mondani Brüsszelnek, akkor a nemzeti gazdaságpolitikát folytatni tudják, ami a repülőrajt nem láttán ugye annyira sikeres,  hogy egy életem, egy szuverenitásom, én lehet megpróbálnék mégis inkább igent mondani Brüsszelnek, aztán lesz ami lesz...

Mert egy parlamenti választás előtt álló országban mégsem normális, hogy a valamennyire is épeszű szavazóknak nem kínálnak fajsúlyos baloldali vagy liberális alternatívát.

Engem például a Melania nevű jelenségből semmi sem érdekel, és ezzel nem vagyok egyedül.

A történelem pontosan megmutatta már, hogy az erőszak soha nem az utcán kezdődik, hanem a szavakban, a kijelölésben, az uszításban, abban, amikor egyre többen érzik úgy, hogy már nincs mit veszíteniük.

Gondolatok egy kórházban készült fotó kapcsán. „… itt naponta rászakadhatna egyesekre a mennyezet, az óriási hazugságok okán, de valamiért nem teszi. Jól működhetnek Magyarország fölött az égi tetőfedők …”

Cigány itt az, akinek ebből elege van. Nyilván félrevezetett cigány, ha ezt nem akarja. Mert ha okos cigány lennénk, akkor a külügyminiszterrel repkednénk, közben pezsgőt kortyolnánk a kaviárhoz, hiszen magasan iskolázottak lennénk, akiknek fentről, onnan látszana, hogy nem térkép e táj, s a magasból még megvan az ország.

Még gombócból is sok a 16, nemhogy 16 ilyen évből! Bocsánat Szabó István nevű facebook-os posztoló olvasótól, hogy elloptam a péntek reggel közzétett gondolatát, de annyira találó, hogy folytatnám is nyomban.