Ha lefejtjük az újdonság varázsát Magyar Péterről, nem sok kézzel fogható, tényszerű dolgot tud mondani a közönségnek. Csupa-csupa olyasmit tudunk meg tőle, amit a hazai politikát hivatásszerűen figyelő független újságírók réges-régen tudnak. Legfeljebb hozzáférésük nincs az adatokhoz, a tényekhez. Azt, hogy a rendszer velejéig korrupt – pipa, tudjuk jól. Hogy az egész magyar gazdaság egy folytatásos Orbán-família Kft. – Mészáros Lőrincnek álcázva, szintén jól ismert.

A nemzet boldog csak a magasban lesz, ehhez azonban az ige kimondásán túl valami fizikai kapaszkodó is kell, nehogy a történelem dühödt szele elfújja, alásodorja az egész társaságot, pont oda, ahonnan feljebb kívánkozott. Erre pedig nincs jobb megoldás egy kilátónál, másképpen fogalmazva lombkoronasétánynál, amelyen állva a magyar a fák, madarak, és vadorzók fölött közel lehet a tiszta éghez, elméje kitisztul, lelke békére talál. Már ha.

Tovább bűzlik ez a gennyes seb a NER-en, átüt a szag mindenen, lassan átjárja a rendszer minden zugát. Ki kellene szellőztetni.

A rendeleti kormányzás lényege, hogy nincsenek erkölcsi aggályaink. Teszünk a jogrendre, az alkotmányosságra, hiszen ezek erő nélkül mit sem érnek.

Élénk társadalmi vita folyik arról, hogy kötelező-e lazacot és kaviárt fogyasztani az operaházi előadások kényszerszünetében, miközben nyilvánvaló, hogy keresve sem lehetett volna ennél kézenfekvőbb, mémesíthetőbb jelképet találni ahhoz, ami e kurzus kultúrpolitikáját kifejezi.

Az Opera műsorpolitikáját a roppanós virsli megfővéséhez kell igazítani. S amikorra a töltöttkáposzta ízei is összeérnek, az üstdobos utoljára üt verőjével a kifeszített bőrre. Az új operai szakácskönyv gondosan szünetekre bontja a zeneirodalmat. Mozart a leveseknél, Wagner a húsoknál, Rossini a desszertlapon található.

Nem tudom, hogy milyen érzés, amikor hosszú percekig bámulnak a villamoson, amikor hozzád ér egy idegen, hogy aztán hazáig kövessen a sötét utcán, miközben te magadban imádkozol, hogy ne bántson. Nem tudom, mekkora bátorság kell az ágyban fekve nemet mondani valakinek, akit lehet, hogy alig ismersz és sokkal erősebb nálad. Nem tudom, milyen félni attól, hogy megint megver a férjed. A nők tudják, elmondják, ha kérdezzük.

Magyar–kínai két jó barát – jól hangzik. Miközben szegény Deutsch Tamás éppen most azzal riogat minket, hogy a brüsszeli globalisták veszélyeztetik a mi nemzeti szuverenitásunkat, addig Deutsch Tamás másik fele kínai rendőrök felügyeletére bízza ezt a szuverenitás ügyet.

Látod, az állam dolgozik, te csak aludjál kicsi lakosság, mire felébredsz, addigra az erdő is kinő, a sétány is elrothad, az OLAF még el se indult, és te úgyse fogsz emlékezni semmire. Tán csak az a szó kísért majd kényszeresen, de azt sem érted, hogy "Integritás".

Az állam jót akar nekünk, mi jót akarunk magunknak, aztán valami mindig félremegy.

Jó eljátszani azzal a gondolattal, hogy a zsöllyék helyett asztalok-székek elhelyezésével az elsőhegedűs körbejárhatna és elhúzhatná mindenki nótáját. Lehet, a mai operaházi hegedűsök asztalnál meghalnának.

Eddig vérmérséklettől függően mindenki csak a vállát vonogatja vagy éppen a fejét veri falba arra a kérdésre, hogy mi lesz itt.