Mennyezet – Józsa Márta jegyzete
Gondolatok egy kórházban készült fotó kapcsán. „… itt naponta rászakadhatna egyesekre a mennyezet, az óriási hazugságok okán, de valamiért nem teszi. Jól működhetnek Magyarország fölött az égi tetőfedők …”
Annyit érünk amennyink nincs - Dési János jegyzete
Cigány itt az, akinek ebből elege van. Nyilván félrevezetett cigány, ha ezt nem akarja. Mert ha okos cigány lennénk, akkor a külügyminiszterrel repkednénk, közben pezsgőt kortyolnánk a kaviárhoz, hiszen magasan iskolázottak lennénk, akiknek fentről, onnan látszana, hogy nem térkép e táj, s a magasból még megvan az ország.
Még gombócból is sok – Rózsa Péter jegyzete
Még gombócból is sok a 16, nemhogy 16 ilyen évből! Bocsánat Szabó István nevű facebook-os posztoló olvasótól, hogy elloptam a péntek reggel közzétett gondolatát, de annyira találó, hogy folytatnám is nyomban.
Az abszurdum is stagnál – Selmeci János jegyzete
Abszurdum, hogy, 3,5 év gazdasági stagnálás után még mindig több mint 30 százalékon áll a kormánypárt, sőt akár még nyerhet is, a gazdasági miniszter pedig nem új munkát keres, vagy legalább egy számológépet valahol, hanem a Facebookon ír top tízes (bocsi, kilences) listát arról, hogy ki a nagyon hülye, és nincs rajta a kormány.
Sakkjátszma, vagy szétesett kampány - Kárpáti Iván jegyzete
Van az a pillanat, amikor az ember megáll, visszatekeri fejben az elmúlt heteket, és felteszi a kérdést: ez most zseniális sakkjátszma, vagy egyszerűen szétesett a kampány? Mert amit Lázár János produkál, az kétféleképpen értelmezhető. És egyik sem megnyugtató.
Pandadiplomácia - Józsa Márta jegyzete
Keleti nyitás ide vagy oda, itthon is jó lenne valamilyen célszerű szimbólumot találni a faunánkban, hogy nehogy elbízzuk magunkat, legyen valami újabb aggódni való.
Vörös kód – Józsa Márta jegyzete
Nem is rossz ötlet, húzzanak el valamennyien melegebb éghajlatra, abba a megérdemelt kilenc körbe, amelyre Dante főműve utal. Addig is félve dideregjen a nincsteleségbe taszított, vagy abban hagyott polgártársainkkal együtt mindenki, aki felelős az elnéptelenedő, lecsúszott régiók magára hagyásáért, a nyomorgók lenézéséért, az őket segítők üldözéséért, és a rablásra alapozott hatalmi cinizmusért.
A mindenható állam jóindulata
A rezsistopot hatalmas tettként állítják be, pedig valójában beismerés. Annak beismerése, hogy a társadalom jelentős része már nem bír el egy kicsivel magasabb számlát sem. Hogy a tartalékok elfogytak, hogy a "rezsivédelem" nem stabilitást teremtett, hanem egyensúlyozást a szakadék szélén.
Apró közös álmok – Selmeci János jegyzete
9/08/2024 18:04
| Szerző: Selmeci János/Klubrádió
Az emberi viselkedésben talán az irracionalitást kedvelem a legjobban, még ha olykor az okozza a legnagyobb fájdalmat is.
De most írni kell, pedig mögöttem a tévében egy magyar lány taekwondozik éppen, sosem hallottam róla korábban, de szurkolok neki, és nagyon szeretem azt, hogy ez mennyire irracionális. (Odanéztem, nagyon vezet. Vezetünk!)
Az emberi viselkedésben, talán mert idealista vagyok, vagy mert sosem kedveltem különösebben a szabályokat, az irracionalitást kedvelem a legjobban, még ha olykor az okozza a legnagyobb fájdalmat is.
(Közben nem értjük, hogy mi történt, az utolsó előtti pillanatban a belga fordított, de az utolsóban egy pontos, magyar rúgás döntőt ért nekünk, a két pillanat között a hírszerkesztőség kiabált egy kicsit.)
Ahogy az élet legfontosabb dolgai, a szerelem, a gyermekvállalás, a hivatásunk kiválasztása sem az elemi logika alapján történik, úgy a szurkolás sem különösebben logikus dolog, legalábbis ha az ember nem a Manchester Citynek vagy a Real Madridnak, az olimpiákon meg esetleg Kínának vagy az Egyesült Államoknak szorít. A Tottenham vagy az Újpest drukkerei, az olimpián pedig szinte minden nemzet fiai annak ellenére szurkolnak meccsről meccsre, és olimpiáról olimpiára az övéiknek, hogy sikerélményre alig számíthatnak. (Kivéve persze mi magyarok, akik egy főre jutó GDP alapján mindig megnyerjük az olimpiát, és ilyenkor picit el is felejtjük, hogy milyen alacsony is az a GDP.)
És mégis szurkolunk, együtt, mi magyarok a magyaroknak, olyanoknak is, akiket korábban sosem láttunk, a sportjaik szabályait pedig nem is értjük, és ilyenkor megszületik egy közös világ, elsősorban a (az ugye nem feltétlenül logikusan választott) párjainkkal, a barátokkal, de a kollégákkal, a családdal, a szomszéddal, és még az általunk gyűlölt politikusokkal is, és ha esetleg messzebb is nyújtanánk a kezünket, akkor bizony ott találjuk az összes másik nemzetet is, akik szintén az értelmetlenség határán szurkolnak az övéiknek.
Egyet tudok érteni azzal az értelmezéssel, hogy Magyarország azért topog egy helyben, sőt lépdel inkább hátra, mert nincsenek már közös álmaink. Nem hiszem, hogy bármennyi olimpiai érem segíthet rajtunk, de most azért mégis jó arra gondolni, hogy nehéz lenne olyan magyart találni, aki szerint a 18 éves, első olimpiáján szereplő Márton Viviána ne nyerné meg a döntőjét.
És ha megnyeri, ha nem, talán elgondolkozunk egy picit rajta, hogy ő azért jutott el odáig, mert volt egy álma.
Még nekünk közösen is lehet.
Selmeci János jegyzete az augusztus 9-i Esti gyorsban hangzott el.
