Apró közös álmok – Selmeci János jegyzete

Rövid leszek, még én is nehezen veszem rá magamat a közéleti tartalmak fogyasztására, miközben háromszor is megnéztem, ahogy az arany és bronz érmes úszóink (igen, így birtokossal, a mieink) megölelték egymást a célba érés után, örömmel látom, hogy rég nem látott ismerőseim kedvelik azokat a posztokat, amiket én is, például arról, hogy mennyire fontos egy negyedik hely is.

De most írni kell, pedig mögöttem a tévében egy magyar lány taekwondozik éppen, sosem hallottam róla korábban, de szurkolok neki, és nagyon szeretem azt, hogy ez mennyire irracionális. (Odanéztem, nagyon vezet. Vezetünk!)

Az emberi viselkedésben, talán mert idealista vagyok, vagy mert sosem kedveltem különösebben a szabályokat, az irracionalitást kedvelem a legjobban, még ha olykor az okozza a legnagyobb fájdalmat is.

(Közben nem értjük, hogy mi történt, az utolsó előtti pillanatban a belga fordított, de az utolsóban egy pontos, magyar rúgás döntőt ért nekünk, a két pillanat között a hírszerkesztőség kiabált egy kicsit.)

Ahogy az élet legfontosabb dolgai, a szerelem, a gyermekvállalás, a hivatásunk kiválasztása sem az elemi logika alapján történik, úgy a szurkolás sem különösebben logikus dolog, legalábbis ha az ember nem a Manchester Citynek vagy a Real Madridnak, az olimpiákon meg esetleg Kínának vagy az Egyesült Államoknak szorít. A Tottenham vagy az Újpest drukkerei, az olimpián pedig szinte minden nemzet fiai annak ellenére szurkolnak meccsről meccsre, és olimpiáról olimpiára az övéiknek, hogy sikerélményre alig számíthatnak. (Kivéve persze mi magyarok, akik egy főre jutó GDP alapján mindig megnyerjük az olimpiát, és ilyenkor picit el is felejtjük, hogy milyen alacsony is az a GDP.)

És mégis szurkolunk, együtt, mi magyarok a magyaroknak, olyanoknak is, akiket korábban sosem láttunk, a sportjaik szabályait pedig nem is értjük, és ilyenkor megszületik egy közös világ, elsősorban a (az ugye nem feltétlenül logikusan választott) párjainkkal, a barátokkal, de a kollégákkal, a családdal, a szomszéddal, és még az általunk gyűlölt politikusokkal is, és ha esetleg messzebb is nyújtanánk a kezünket, akkor bizony ott találjuk az összes másik nemzetet is, akik szintén az értelmetlenség határán szurkolnak az övéiknek.

Egyet tudok érteni azzal az értelmezéssel, hogy Magyarország azért topog egy helyben, sőt lépdel inkább hátra, mert nincsenek már közös álmaink. Nem hiszem, hogy bármennyi olimpiai érem segíthet rajtunk, de most azért mégis jó arra gondolni, hogy nehéz lenne olyan magyart találni, aki szerint a 18 éves, első olimpiáján szereplő Márton Viviána ne nyerné meg a döntőjét.

És ha megnyeri, ha nem, talán elgondolkozunk egy picit rajta, hogy ő azért jutott el odáig, mert volt egy álma.

Még nekünk közösen is lehet. 

Selmeci János jegyzete az augusztus 9-i Esti gyorsban hangzott el.