„Köszönjük
Publicisztika
Ady, Trump és akik már nem bíznak senkiben – Selmeci János jegyzete
Publicisztika

Ady, Trump és akik már nem bíznak senkiben

Ha nem gondolom mindenről ugyanazt, mint a tábor, mondjuk a harmadik oltást már nem akarom járvány idején, vagy Trump híveként is elismerem, hogy az előző választást amúgy elvesztette, akkor könnyen elveszhetek a semmiben.

Bye-bye Dubaj, bye-bye Orbán - Rózsa Péter jegyzete
Publicisztika

Bye-bye Dubaj, bye-bye Orbán - Rózsa Péter jegyzete

Amit tizennégy év alatt elloptak, amit kiszárítottak vagy éppen felszámoltak, már hirtelen jött pénzzel sem lehet helyreállítani. És ez itt a lényeg; most jutott el ez a politikai rendszer a fordulóponthoz, akár tovább öntik a pénzt és gyarapítják a vagyont maguk számára, vagy a föltámadott társadalmi feszültségeket bármekkora pénztömeggel próbálják enyhíteni, nem megy.

Jó hír – Szénási Sándor jegyzete
Publicisztika

hír – Szénási Sándor jegyzete

Újabban csupa, csupa jó hír érkezik a kisembernek, hogy a rokoni és kliensi körnek továbbra is folyamatosan juttatott százmilliárdok mellett neki is csurran-cseppen. Úgy, ahogy ez eddig is volt, és ami olyan szépen aládúcolta, mit aládúcolta!: gránitszilárdságúvá tette a rezsim neofeudál épületét.

Mennyit ér Trump barátsága? – Kárpáti Iván jegyzete
Publicisztika

Mennyit ér Trump barátsága?

A Győrben gyártott Audira nem lesz büntetővám, az ingolstadtira meg igen? Kétlem. Vagy mostantól amerikai gázt és olajat veszünk? Akkor mi lesz a gondosan vigyázott szuverenitásunkkal?

Repülőrajt – Rózsa Péter jegyzete
Publicisztika

Repülőrajt – Rózsa Péter jegyzete

A minap beszéltem egy szakemberrel, akit frissen rúgtak ki az egyik minisztériumból. Elmondta, ma már nincs olyan döntés a hivatalokban, amit nem maga a miniszterelnök kezdeményez, de legalábbis nem ő hagyná jóvá. Van, hogy a szemétszállítás megreformálásáról, egy nappal később mondjuk már az építészeti szabályok megváltoztatásáról delirál.

Apró közös álmok – Selmeci János jegyzete

9/08/2024 18:04

| Szerző: Selmeci János/Klubrádió

Az emberi viselkedésben talán az irracionalitást kedvelem a legjobban, még ha olykor az okozza a legnagyobb fájdalmat is. 

2024. augusztus 09. Esti gyors - részlet l Selmeci János jegyzete 2024.08.09.
03:08
00:00
Rövid leszek, még én is nehezen veszem rá magamat a közéleti tartalmak fogyasztására, miközben háromszor is megnéztem, ahogy az arany és bronz érmes úszóink (igen, így birtokossal, a mieink) megölelték egymást a célba érés után, örömmel látom, hogy rég nem látott ismerőseim kedvelik azokat a posztokat, amiket én is, például arról, hogy mennyire fontos egy negyedik hely is.

De most írni kell, pedig mögöttem a tévében egy magyar lány taekwondozik éppen, sosem hallottam róla korábban, de szurkolok neki, és nagyon szeretem azt, hogy ez mennyire irracionális. (Odanéztem, nagyon vezet. Vezetünk!)

Az emberi viselkedésben, talán mert idealista vagyok, vagy mert sosem kedveltem különösebben a szabályokat, az irracionalitást kedvelem a legjobban, még ha olykor az okozza a legnagyobb fájdalmat is.

(Közben nem értjük, hogy mi történt, az utolsó előtti pillanatban a belga fordított, de az utolsóban egy pontos, magyar rúgás döntőt ért nekünk, a két pillanat között a hírszerkesztőség kiabált egy kicsit.)

Ahogy az élet legfontosabb dolgai, a szerelem, a gyermekvállalás, a hivatásunk kiválasztása sem az elemi logika alapján történik, úgy a szurkolás sem különösebben logikus dolog, legalábbis ha az ember nem a Manchester Citynek vagy a Real Madridnak, az olimpiákon meg esetleg Kínának vagy az Egyesült Államoknak szorít. A Tottenham vagy az Újpest drukkerei, az olimpián pedig szinte minden nemzet fiai annak ellenére szurkolnak meccsről meccsre, és olimpiáról olimpiára az övéiknek, hogy sikerélményre alig számíthatnak. (Kivéve persze mi magyarok, akik egy főre jutó GDP alapján mindig megnyerjük az olimpiát, és ilyenkor picit el is felejtjük, hogy milyen alacsony is az a GDP.)

És mégis szurkolunk, együtt, mi magyarok a magyaroknak, olyanoknak is, akiket korábban sosem láttunk, a sportjaik szabályait pedig nem is értjük, és ilyenkor megszületik egy közös világ, elsősorban a (az ugye nem feltétlenül logikusan választott) párjainkkal, a barátokkal, de a kollégákkal, a családdal, a szomszéddal, és még az általunk gyűlölt politikusokkal is, és ha esetleg messzebb is nyújtanánk a kezünket, akkor bizony ott találjuk az összes másik nemzetet is, akik szintén az értelmetlenség határán szurkolnak az övéiknek.

Egyet tudok érteni azzal az értelmezéssel, hogy Magyarország azért topog egy helyben, sőt lépdel inkább hátra, mert nincsenek már közös álmaink. Nem hiszem, hogy bármennyi olimpiai érem segíthet rajtunk, de most azért mégis jó arra gondolni, hogy nehéz lenne olyan magyart találni, aki szerint a 18 éves, első olimpiáján szereplő Márton Viviána ne nyerné meg a döntőjét.

És ha megnyeri, ha nem, talán elgondolkozunk egy picit rajta, hogy ő azért jutott el odáig, mert volt egy álma.

Még nekünk közösen is lehet. 

Selmeci János jegyzete az augusztus 9-i Esti gyorsban hangzott el.