Arató András: Elkezdődött Tusványos, és átmenetileg be is fejeződött

(július 22., szombat)

Nem írok a tusványosi happeningről. Nem azért, mintha nem egy mérföldkő lenne az esemény a harmincas évek felé vezető úton, nagyon is az, de nem a hét esztendő múlva kezdődő évtized irányába mutat, hanem a dicső huszadik század felé. Száz éve ilyenkorra már régen megvolt az ötös tankönyves számára dicső példaként szolgáló orgoványi kaland, sőt, megszületett a numerus clausus, az első követendő lépés az európai kereszténység védelmében a fajtakeveredés megakadályozásának rögös útján.

Hanem azért nem írok róla, mert ez egy külföldi esemény, és nagyon helytelen lenne Románia belügyeibe beavatkozni.

(Tudósítóink jelentik: valójában nem is a harmincas, hanem inkább a negyvenes évek felé viszi a hajót a dagadt vitorla. Azok még a harmincasoknál is szebbek voltak.)

(július 24., hétfő)

Közben megtörtént, aminek meg kellett történnie, noha reménykedtünk, hogy hátha mégse’, de hiába, hétfő lett.

Megnéztem hajnalban a Facebookon, igaz-e, és úgy is lett: nem írtam Tusványosról annál többet, mint hogy nem írok róla. Elvégre mindenkinek joga van egy kis szabadságra, friss levegőre. Vagyis majdnem mindenkinek. Pontosabban van, akinek van joga, van, akinek nincs. Általában véve is egyeseknek van joga, sőt, jogai, másoknak meg nincs. Elvégre minden ember egyenlőnek születik, már ha van rá pénze az ifjú párnak. Mindenkinek veleszületett joga van a méltósághoz, feltéve, hogy méltóságos.

Próbálunk védekezni, szúnyogháló, Vape és hasonlók, egy-egy mégis beszivárog, és ha már bent van, hát csíp is, hacsak nem csapod időben agyon. De ez bizony nem vérszívás, hanem a túlélést szolgáló misszió – így jön létre a nemzeti nagytőke, a nemzet nagy nemkorrupciója.

Mert hát mi is nekünk ez a Tusványos? Maga a folytonosság, egy ünnep, kihelyezett péntek reggel, nyilvános élő adás, Kossuth hitvallása, pontosabban a Kossuth adóé, riporterrel, riporteri keresztkérdésekkel. Pedig a juhászbojtárnak amúgy is nagy melege vagyon, mert tüzesen süt le rája a nyári, rája is. A meleggel óvatosan csak, ácsi! – a nyugati szél rossz felé mutat, ha nem vigyázunk, a gyerekből másnemű lesz meg elembétékú, elfújja Mary Poppinst Kínába, hacsak le nem teszi útközben valahol Szibériában.

A proféta szól belőle? Már a kérdés is hibás, infantilis, önmagát definiáló önmaga, hisz mi más szólhatna egy prófétából, a Prófétából.

Már-már úgy tűnt, mindent elmondott, ami a nemzetre tartozik, ám ekkor, hirtelen, mintha csak derült égből, nekiesett a Németh, nem a rezsis, hanem a külügyis, könyörtelenül, sarokba szorítandó őt, mint főügyész a barátokat, rokonokat, vejeket, ekképpen vegzálva őt: „Hogy bírja?” Legott megfagyott a forró nyári levegő, ám szerencsére a mesebeli királyfikat nem olyan fából faragták, mint az átlagembert; még jó, különben Hófehérke ott nyugodna a Farkasrétiben vagy a Novogyevicsiben (torkában az almával), Szegény Dzsoni ma is reggelit készítene a Százarcúnak, Csipkerózsika horkolásától senki nem tudna aludni az északi féltekén. Ám a hét törpének tizennégy lába van, mégis megbotlik, Dzsoni gazdag ember közbeszerzés nélkül is (ignoránsoknak: mert überszabad), Csipke Rozáliának végül akadt egy vekkere, magas, szőke, kockahasú. Így hát Ó is kivágta magát: „Köszönöm, jól vagyok.” Noha a hatalom őrli az embert, utóbbi nem más, „mint a közös cselekvés képessége”, biblikus alapon. Az ő szakmájában ez azt jelenti, hogy közös cselekvést képes előidézni anélkül, hogy mint az írástudók, valami jogszabállyal rákényszerítse az embereket a cselekvésre. Asztaltáncoltatás felsőfokon, a Nemzet Asztala ropja a csárdást. (Nota bene, nem árt egy-két törvényecske itt-ott, mert a nép szereti, ha miként békából szexbomba, úgy Borkaiból polgármester, Vargazséből fő-főbíró varázsoltatik, a nyugdíjából önálló lábak nőnek, a közpénzéből zsebpénz, az iskolákból közlekedési rendőrök és szárazelem csomagolók áramlanak ki, és megannyi más, meseszép dolgok veszik őt (a népet) körül.

És hál’ Istennek vannak a mi nemzeti közösségünkben olyan emberek, akik értik, hogy mi történik, mi vár ránk a jövőben, és el is magyarázzák az embereknek (a sok tudatlan hülyének, akik nem tudják, mit cselekszenek), elmagyarázzák az ő rádiójukon, tévéjükön, óriásplakátjaikon keresztül, miáltal ők (az eladdig tudatlanok) megsegíttetnek a jövőre való készülődésben. Néki adott ilyen tálentumot a Jóisten, néki ez a munka a sorsa. „És én örülök, hogy nem vagyok sorstalan” – fejezte be próféciáját, megidézve az egyetlen Nobel díjas magyar írót.

Tavaly ugyanő a fajtakeveredés veszélyeiről és az ellene való szüntelen védekezésről szólott. Hát valójában azért nem írok én Tusványosról, mert Tusványos önmagáért beszél.