Tegnap még közpénz volt, ma meg már nem. Coki, gyerekek, a választási vita alatt az ország kifosztása zavartalanul folyik tovább.

"A szerb elnök természetesen öltönyben, nyakkendőben ült be az ülésre, a zászlót csak magára terítette, lepelként, ami egy focidrukker esetében a diadal trikolórja lenne, Vucic azonban a gyász palástjának szánta."

"Tényleg nem látja, vagy nem akarja látni Gyurcsány és a többi "régi ellenzéki", hogy ha ez a sok szempontból valóban bizarr jelenség, amit Magyar Péternek hívunk, azért jelent most millióknak reményt, mert ők tökéletesen alkalmatlannak bizonyultak?"

Erre szokták jobb körökben azt mondani, hogy látszik, az illetőnek a szalonna vagy a gumicsizma volt a jele az óvodában. Bevallom a kínos jelenetet látva ennél jóval erősebb szavak jutottak az eszembe, és ezúton is elnézést kérek a teljes magyar agrárszektor minden tagjától, sőt még Johann Sebastian Bach Parasztkantátáját is megkövetem.

Valaki érdeklődött aziránt, hogy akkor most lesz-e választási vita a királyi tévében, vagy ha nem, akkor miért nem. A miértet hagyjuk, a királyi meg csak szleng, ennyit megengedhetek magamnak. És azt a nyilvánvalóan nem neki címzett, ám trehányság miatt az ő postaládájában kikötött választ kapta, miszerint "Nem tudom, hogy ő ki, gondolom vmi honpolgár. Nem válaszolunk neki." És jól van ez így.

Mészáros, Csányi, Garancsi, Tiborcz, Schmidt, Simicska, Széles: nem kell visszavinniük az üvegeket.

Kollégánk, Selmeci János sem tudja, mi a közelgő választásokon a helyes döntés, csepeli lakosként osztja meg saját dilemmáit a közönséggel.

Márai Sándor a háború és a holokauszt után írt arról, hogy ebben az országban semmi nem fog addig megváltozni, amíg az úri keresztény középosztály el nem tűnik. Na most eltűnt, vagy alámerült és most újra jön? 

Négy témában, tízféle mondandóra, olyan körülmények között, amelyeket Magyar joggal jellemez azzal, hogy tömegbázissal, és nulla támogatással rendelkező pártokat zárna össze a köztévé egy gettóba, hogy – ezek már nem az ő szavai -  lihegve az indulattól és a levegő, meg az időhiánytól, falják fel egymást.

Minden újságírónak van és lehet is politikai értékrendje, világnézete. Ahogy vannak (voltak?) szakmai szabályok is. Az egyik legfontosabb: nem szabad hazudni.

"Hogy azok a középiskolások, akiket megfosztottak oktatóiktól a belügybe vezényelt politikai komisszárok, mégiscsak fel tudják tenni egy könnyes dalban a kérdést, miszerint valaki mondja meg, hogy milyen élet, és azt is, hogy miért ilyen."

A lebírhatatlan kíváncsiság és határt nem ismerő kukkolásvágy ma is jellemzi az oroszokat, nincs ebben semmi rossz, az SZVR, az FSZB, a GRU számára a magyar politika titkai közötti matatás csak olyan, mint a beszabadulás a moszkvai GUM áruház gyerekosztályára.

Említsük meg itt a baloldali háborúpártizó miniszterelnököt, akinek még a politikai szövetségesét (barátját) ért szörnyű támadás után sem jutott eszébe, hogy neki az országával is, nem csak a pártjával van dolga, és tisztelet persze azoknak, akik az emberség, az összetartás hangján szólaltak meg, és gondolkozzon el picit mindenki, aki akár egy pillanatig bárkinek a halálát kívánta.

Így jár az, aki pusztán a Google-fordítóra hagyatkozik, meg a sanda politikai reflexeire.

Saját innováció nulla, hozzáadott érték kevés, a kiszolgáltatottság hatalmas. Ez az orbáni gazdaságpolitika lényege.

"Az eredeti történet a két kecskegidáról szól. Akik elindulnak a keskeny pallón egymással szemben a sebes vizű patak fölött. Egyikük sem hajlandó kitérni a másik elől és erre remek érveik vannak."