Ovi

A magam részéről szeretem a rejtélyeket. Okom panaszra nincs, most már szinte minden titkos, ami a mindennapi életünket érinti. Például legújabban azért lelkesedem, hogy az energiahivatal közölte: nem teszi többé közzé a lakossági áram beszerzési árát. Nem tartozik ránk, punktum. Azt is elfelejtették vagy közölni, vagy szabályozni, hogy a legszegényebbek feltöltős villanyóráiból már most is csak megemelt tarifával áramhoz jutni. Sokakkal együtt minálunk is beszédtéma otthon, hogy a fűtési idényre hányan költözünk össze egy lakásba. De legalább a kicsik elmennek majd oviba, ott meleg van. Vagyis most még ezt reméljük, meg azt, hogy lesz, aki legalább megőrizni tudja őket.

Márciusban kilencvenkét közmunkás dolgozott olyan ovikban, ahova nem jutott elég óvónő, de az iskolára felkészítendő lurkókat vigyázta jobb esetben pedagógiai asszisztens is, őszre pedig jut már néhány visszatérő nyugdíjas szakember is a szerencsésebb helyekre. Ezeknek az embereknek kell gondoskodniuk arról, hogy a három-hatéves, oviköteles lurkók a képzés végén felkészülten sétáljanak be a sulikba. Akkor is, ha soha senki nem vizsgálja, hogy a hiányzó pedagógusok helyett gyerekvigyázásra beterelt közmunkások, vagy ahogy látom a hirdetéseket, lassan bárki, aki beesik az utcáról, alkalmas-e arra, hogy egyáltalán a kölkek közelébe engedjék őket. Mindegy, majd csak lesz valami, a gyerek előbb-utóbb eljut az iskolába, ahol meg tanító nem lesz. De bízunk benne, hogy a tantermi dobkályhák legalább adnak egy kis meleget. Szóval már az ovi is – hogy a Bëlgát idézzem - veszélyes hely, megesik, hogy nem marad a mackódon fej.

Józsa Márta jegyzete a 2022. augusztus 4-i Útszélenben hangzott el.