Vásárhelyi Mária: Deák Ferenc és a lakájsajtó

Aki már végigült néhány, általa indított sajtó- rágalmazási- vagy becsületsértési pert, annak nagy eséllyel elmegy a kedve attól, hogy a bíróságon keresse az igazságát. Nemcsak az ügyek beláthatatlan ideig tartó elhúzódása, a tárgyalások légköre és gyakran megalázó mivolta, a bírók esetenkénti felkészületlensége miatt, hanem azért is, mert a végeredmény teljesen kiszámíthatatlan és az ítéleteknek, a kormány által kitartott médiumok esetében semmiféle visszatartó hatása nincsen. Sőt, az is egyre gyakrabban megesik, hogy az elmarasztalt fél nem tesz eleget a bírósági ítéletben foglaltaknak. Ráadásul a politikailag igazán kényes ügyekben született jogerős döntések nem egyszer bűzlenek a politikai befolyás érvényesítésétől, mint például legutóbb, a Medián vezetője által indított per esetében.

Az ítéletek első fokon még gyakran vannak köszönőviszonyban az igazsággal, mert itt egyetlen bíró hoz döntést, jó esetben az igazságot keresve, másodfokon és a Kúrián már sokkal ingoványosabb a talaj. Itt már gyakran felmerül annak gyanúja, hogy a politikailag legfontosabb ügyekben a hatalom szája íze szerinti ítélet születik. Ezzel persze nem állítom, hogy a másod- és harmadfokon eljáró tanácsok tagjai között ne volnának tisztességes, szakmailag felkészült, politikailag független bírák, eljáró tanácsok, csakhogy a kormánypártok számára legkényesebb ügyek valahogy nem hozzájuk kerülnek.

Hogy mindezek ellenére, az elmúlt öt évben a kormánypártok által kitartott médiumok – az Átlátszó számításai szerint – körülbelül 400 sajtóhelyreigazítási és személyiségi jogi pert veszítettek el, azt bizonyítja, hogy a kormánypárti média által indított, közpénzekből finanszírozott karaktergyilkos, lejárató kampányok olyan brutális fordulatszámra kapcsoltak, amelyek végkimenetelének csak a töredékét képes a bírósági vezetés adminisztratív eszközökkel „helyes irányba” terelni. És ha ehhez hozzászámítjuk az el sem indított pereket, amelyek száma sokszorosa a peresített ügyeknek, akkor bátran kijelenthetjük, hogy a hazai lakájsajtó egyetlen érvényes üzenete Deák Ferenc sajtószabadságról tett kijelentésének cáfolata, nevezetesen, hogy hazudni nemcsak szabad, hanem kötelező is.

 

Forrás: Flickr

 

Tudjuk, hogy a sár nagyon könnyen fröccsen bárkire, eltakarítani azonban majdnem lehetetlen. Így azután, hiába dönt úgy a bíróság, hogy egy lejárató kampányban aktívan résztvevő médiumnak helyigazítást kell közölnie, mire a helyreigazítás megjelenik – ha megjelenik – a lejáratni kívánt személyen kívül már senki nem emlékszik az évekkel korábban nagy hullámot kavart botrány részleteire. Csak a botrány marad meg a közös emlékezetben. És a lejárató kampányoknak éppen ez a célja; a botrányba keverés, a hiteltelenítés. A lakájsajtó szellemi verőlegényei húsz éve operálnak ezzel a módszerrel, eredményesen. Hiszen hiába mondja ki évek múltán a bíróság, hogy hazugságokat terjesztettek Juhász Péterről, az Együtt párt vezetőjéről, politikai karrierjét tönkretették, családját meghurcolták. És hiába van Cseh Katalin Momentumos EP-képviselő kezében az ítélet, hogy hazugságokat terjesztettek róla és megsértették magánszféráját, a valóság mégis az, hogy életének egyik legfontosabb eseményét mocsokkal kenték össze, őt és családját is hónapokon keresztül hazug vádakkal illették. Ugyanez igaz Donáth Annára, Alföldi Róbertre és a többiekre, akiket ezekkel a módszerekkel kívánt a kormánypárti sajtó ellehetetleníteni. Gyurcsányról és Bajnairól nem is beszélve.És ez nem ma és nem is tegnap kezdődött. Az egyik első ilyen lejárató kampánynak édesapám, én magam és családom voltunk az áldozatai 1998-tól kezdődően. A korabeli fideszes média – Lovas István vezényletével – éveken keresztül közölt rólunk hazug, becsületsértő, lejárató írásokat. Édesapám azért került célkeresztbe, mert a Soros Alapítvány elnöke volt én pedig azért, mert az igaztalan, hazug vádakkal szemben megpróbáltam megvédeni őt. A közvélemény számára azonban csak annyi jött le ebből, hogy botrányba keveredtem, hogy én afféle botrányhős vagyok. Pedig kevés dolog áll távolabb tőlem.

Nem szeretném felsorolni azokat a ma már a Fideszből kiábrándult közszereplőket és újságírókat, akik úgy vélekedtek, hogy Lovas István, a gyűlöletkampányok szellemi vezére „tizenkilenc én pedig egy híján húsz vagyok”. 1998 és 2010 között szabadidőm nem elhanyagolható részét megalázó bírósági procedúrákon való részvétellel töltöttem. Hankiss Ágnessel szemben indított perem, amelyet – akkor már halott – édesapám nevének gyalázása miatt indítottam ellene, 11 éven keresztül húzódott, míg végül igazat adott nekem a bíróság. Pedig mindössze egy fél mondatról kellett eldönteni, hogy az hazug vagy igaz. Amikor ez véget ért, akkor eldöntöttem, hogy nem akarok többet bíróságra menni. Nemcsak azért, mert nincs szükségem arra, hogy a bíróság – jó esetben – igazságot szolgáltasson számomra, hanem leginkább azért, mert már láttam, hogy valójában semmiféle morális jelentősége és visszatartó ereje nincs az ítéletnek. A lakájsajtó közönségét egyáltalán nem zavarja, hogy az orgánum, amelyből tájékozódnak, jószerivel hetente kénytelen nyilvánosan elismerni, hogy hazudott, a fröccsenő sár pedig örökre rajtad marad.