Vásárhelyi Mária: Hős apák, cserbenhagyott gyermekek

Sajnálom, hogy nem ismertem Suhajda Szilárdot, és ezért nem mesélhettem el neki a történetet, amely egy életre beívódott az emlékezetembe a hős apákról és a gyermekeikről.

Szilágyi József a forradalom idején Nagy Imre miniszterelnök titkárságának vezetője volt. A forradalom leverése után – hozzánk hasonlóan – családjával együtt Romániába deportálták. 1957-ben a Nagy Imre-kormány többi tagjával együtt letartóztatták. Az előzetes letartóztatás idején semmiféle együttműködésre nem volt hajlandó kihallgató tisztjeivel, éhségsztrájkot folytatott, erkölcsi okokra és a jugoszláv kormány által nyújtott menedékjogra hivatkozva nem volt hajlandó vallomást tenni. 1958 februárjában társaival együtt bíróság elé állították. A hatalmas fizikai erejű, indulatos Szilágyi a bíróság előtt is hajlíthatatlan maradt; gyilkosoknak, vérbíróknak, szovjetbérenceknek, a magyar nép és a magyar szabadság árulóinak nevezte az eljáró tanács tagjait. Sem megfélemlíteni, sem megzsarolni nem lehetett, semmiféle kompromisszumra, együttműködésre nem volt hajlandó a koncepciós per kiagyalóival és végrehajtóival, akik végül úgy döntöttek, hogy ügyét elkülönítik a többi vádlottétól, mert attól tartottak, hogy viselkedése a többieket is fellázíthatja. Így áprilisban egyedül őt ismét bíróság elé állították és halálra ítélték. Az ítéletet nyilvánvalóan nem a forradalomban játszott szerepe, hanem a bíróság előtt tanúsított rendíthetetlen bátorsága miatt szabták ki rá.

Viselkedése mindannyiunk számára a bátorság és a hősiesség szimbólumává vált, Szilágyi József a mi hősünk lett. Büszkék voltunk rá, hogy ismertük, hogy a barátunk volt, hogy ugyanazért az ügyért áldozta életét, amelyért a mi szüleink is harcoltak; egy szabad, független, demokratikus Magyarországért.

Az özvegye Ella néni, nem volt képes elmondani a lányának, hogy édesapját meggyilkolták, ezért Juli minden áldott nap hazavárta apját. És mivel egy házban laktak Göncz Árpád családjával, Árpi bácsi egy idő után nem tudta tovább nézni a sóvárgó tekintetű kislányt, egy nap behívta magukhoz, leültette és elmondta neki, hogy az édesapja már nem fog hazajönni.

Aztán egyszer, mikor Szilágyi Julinak az apja hősiességét, az iránta érzett határtalan tiszteletemet próbáltam ecsetelni, Juli azt válaszolta: "Nektek hős, nekem viszont az apám volt, akinek mi, a családja nem voltunk elég fontosak ahhoz, hogy megóvja az életét, és én ne apa nélkül nőjek fel". És akkor én rettenetesen elszégyelltem magam. Hogy az ő szemszögéből soha nem gondoltam végig ezt.

Az már csak a magyar történelmi emlékezet elviselhetetlen fintora, hogy nemhogy nem övezi dicsfény Szilágyi József emlékét, hanem még a nevét is kitörölték közös történelmünkből. Egy ember, aki életét áldozta a magyar szabadságért, és akinek a nevére a barátain kívül már senki nem emlékszik. Nálunk a notórius hazudozó Dózsa László és a forradalmár társait gyalázó Pongrácz Gergely nevét őrzi az emlékezet.

Nem akarom Szilágyi József és Suhajda Szilárd hősiességét összemérni, mert egészen más tőről fakadnak. Suhajda Szilárdnak egy számomra nehezen érthető extrém sport, Szilágyi Józsefnek az igazság és a magyar szabadság volt a szenvedélye. De örökre megválaszolhatatlan kérdés marad, hogy vajon lehet-e bármilyen szenvedély fontosabb egy gyermeknél, aki kizárólag azért született a világra, mert mi így döntöttünk?