
Ady, Trump és akik már nem bíznak senkiben
Ha nem gondolom mindenről ugyanazt, mint a tábor, mondjuk a harmadik oltást már nem akarom járvány idején, vagy Trump híveként is elismerem, hogy az előző választást amúgy elvesztette, akkor könnyen elveszhetek a semmiben.

Bye-bye Dubaj, bye-bye Orbán - Rózsa Péter jegyzete
Amit tizennégy év alatt elloptak, amit kiszárítottak vagy éppen felszámoltak, már hirtelen jött pénzzel sem lehet helyreállítani. És ez itt a lényeg; most jutott el ez a politikai rendszer a fordulóponthoz, akár tovább öntik a pénzt és gyarapítják a vagyont maguk számára, vagy a föltámadott társadalmi feszültségeket bármekkora pénztömeggel próbálják enyhíteni, nem megy.

Jó hír – Szénási Sándor jegyzete
Újabban csupa, csupa jó hír érkezik a kisembernek, hogy a rokoni és kliensi körnek továbbra is folyamatosan juttatott százmilliárdok mellett neki is csurran-cseppen. Úgy, ahogy ez eddig is volt, és ami olyan szépen aládúcolta, mit aládúcolta!: gránitszilárdságúvá tette a rezsim neofeudál épületét.

Bocsánatot kért a rendőrség a lakástűzben meghalt nő ügyének kommunikációja miatt
"Tiszteletlen, szükségtelen, és a rendőrségre nézve méltatlan kommunikáció folyt az V. kerületi lakástűzzel összefüggésben meghalt nő ügyében" – mondta Gál Kristóf rendőrségi szóvivő.

Mennyit ér Trump barátsága?
A Győrben gyártott Audira nem lesz büntetővám, az ingolstadtira meg igen? Kétlem. Vagy mostantól amerikai gázt és olajat veszünk? Akkor mi lesz a gondosan vigyázott szuverenitásunkkal?

Mindenki annyit él, amennyije van - Dési János jegyzete
"Miután a szavazópolgárok egy meglepően nagy részét – és leginkább azokat, akik mindezt megszenvedik – nem különösebben befolyásolják a kórházak infernális állapota a pártpreferenciáik kialakulásában, hát bátran lehet merőkanállal merni és lopni."

Torony – Józsa Márta jegyzete
Itt nem retteg a hatalom ura, érzi, hogy őt nem veszélyezteti senki. Gondolatok Rákos-Dubaj apropóján.

Repülőrajt – Rózsa Péter jegyzete
A minap beszéltem egy szakemberrel, akit frissen rúgtak ki az egyik minisztériumból. Elmondta, ma már nincs olyan döntés a hivatalokban, amit nem maga a miniszterelnök kezdeményez, de legalábbis nem ő hagyná jóvá. Van, hogy a szemétszállítás megreformálásáról, egy nappal később mondjuk már az építészeti szabályok megváltoztatásáról delirál.
Kardos András: Hős vagy áldozat?
30/05/2023 10:58
| Szerző: Kardos András
Az biztosan alapkérdés, hogy érdemes-e akkora kockázatot vállalni, amelyet Suhajda Szilárd vállalt azért, hogy oxigénpalack nélkül megmássza a Mount Everestet.
Részben rémületes, részben teljesen érthető, hogy Suhajda Szilárd tragédiája nyomán nem csupán eltérő álláspontok özöne látott napvilágot, de a szélsőséges nézetek arra utalnak, hogy valami ismét nagyon nincs rendben a fejekben. Ez részben jó, mert ilyen tragédiáknál is érvényesül a pluralizmus, részben borzasztó, mert az elemeire hullott magyar társadalomban már az a véleménysáv is beomlott, amelyen belül az eltérő vélemények még egyáltalán elférnek a megszólalás országútján.
Kezdjük ott, hogy minden halál megérdemli a csendet és a visszafogott érzelmi kitöréseket. A gyász kijár mindenkinek, és általában nagyon szerencsétlen dolog a halál pillanatában nyilvánosan értékelni egy éppen most meghalt ember tettét, főképpen a kritikai hanggal jobb várni ilyenkor. De vannak kivételes helyzetek, kivételes sorsok és kivételes halálok. Ezek azok az esetek, melyek az egész nemzet, sőt nemzetköz figyelmét megkapják, vagy azért, mert olyan kiemelkedő személyről van szó, vagy azért, mert az elhunyt halálának körülményei a közösségben fel nem dolgozott, alapvető dilemmákat vetnek fel. És bizony ilyenkor felrobban a nyilvánosság: most is ez történt.
Volt-e értelme Suhajda tettének? Volt-e értelme, súlya a halálának: hős volt-e, vagy önmaga hobbijának áldozata, balekja, aki után egy család marad árván. Próbáljuk meg a kérdést általánosan feltenni: lehetséges-e megszabni egy ember számára, hogy mi az „értelmes kockázat” és mi az „öncélú kockázat”? Belefér-e az individuum szabadságába az, hogy egy társadalom valami módon megszabja egy tett értelmességének a határait, vagy pedig minderről az egyén, jobb esetben az egyén és környezete dönthet?
A központi kérdés nem az, hogy ki dönt egy tett kockázatának mértékéről, az esetleges következmények felelősségéről, hiszen ez evidens: az egyén dönt, ő méri fel a kockázat nagyságát, a cselekmény súlyát, jelentőségét, röviden: végső soron az individuum dönt saját értékei alapján a vállalható és vállalandó kockázatról, arról a mértékről melynek alapján még érdemes vállalni egy tett veszélyességét, vagy már nem. Ez nagyon bonyolult folyamat, óvakodnék az azonnali ítélettől, noha értem, hogy egy közösség elemi vágya, hogy alapkérdésekben tisztán lásson, vagy legalábbis az alternatívák világosak legyenek.
És valóban: a modernitás világában megszűntek az evidenciák. Pontosabban annyira plurálissá váltak, hogy nincs az a nemzet, vagy bármely szélesebb közösség, melyben egyetértés volna az alapkérdésekről. Márpedig az biztosan alapkérdés, hogy érdemes-e akkora kockázatot vállalni, amelyet Suhajda Szilárd vállalt azért, hogy oxigénpalack nélkül megmássza a Mount Everestet. Lépjünk egyet hátrébb. Nyilván, minden döntésnek, minden cselekedetnek van kockázata, akár életkockázata is. Ha kilépek az utcára fejemre eshet egy tégla, elüthet egy autó, de még a lakás fürdőszobájában is eleshetek úgy, hogy a koponyám látja kárát, netán az életem. Evidens, hogy a mindennapi életben efféle kockázatok nem csak érdemes, de muszáj is vállalni, ugyanis ezek nélkül nincs mindennapi élet.
Lépjünk tovább. Vannak olyan tettek, melyek nem tartoznak hozzá szorosan a mindennapi élethez, de az egész életünket figyelembe véve választható kockázatok, például a sportolás sok műfaja, a kirándulás és egyéb hobbik. Itt is lehet kockázat, itt is van mérlegelés, mondjuk abban, hogy mekkorát úszom a tengerben, lefutom-e a maratont, effélék. Itt a kockázat mérlegelése annyival súlyosabb, hogy ezek választható rizikófaktorok, nem feltétlenül kell, hogy közeledjünk a példánkhoz; 8000 méter magas hegyeket megmászni. De valóban: a döntés joga itt is fennáll. Vagyis a mértékképzés joga és felelőssége. A kalapban benne van a dicsőség, hogy „meg tudom tenni”, de benne van az is, hogy a tenger közepén belefulladhatok a vízbe, ahol – szemben a stranddal –, bizony nehezebben tudnak kimenteni.
De ahhoz, hogy a második szintű ügyekben legyen álláspontunk, szükségünk van egy harmadik szintre is: ez nem más, mint amikor valaki az életét kockáztatja vagy másvalaki megmentéséért, vagy egy nagyobb közösségért. Ezek azok a lényegi célok, melyek miatt az ezen esetekben történő kockázatvállalás és az esetleges súlyos következmény hőssé teszi az egyént. Hőssé, mert éppen, hogy mások élete megmentése érdekében vállalta, hogy saját életét kockáztatja.
Első következtetésem az, hogy a harmadik esetben a feltétel nélküli tisztelet illeti meg az önfeláldozó egyént, joggal hívjuk őt egy család, egy nemzet stb. hősének.
De most a második esetet vizsgáljuk. Ám a harmadik szint nélkül nem belátható a második, a „hegymászó tett” tragédiájának az értelmezése. Egyfelől minden ember szükségletét tiszteletben kell tartanunk, akkor is, ha magunk nem akarunk ilyesmit tenni, vagy nem vagyunk képesek efféle cselekedetekre. Másfelől, ne áltassuk magunkat: tudjuk, hogy a Himalája megmászása életveszélyes kockázattal jár, otthon család várja az apát, tehát joggal kérdezzük: lehetséges-e, szabad- e egy csúcs megmászása kedvéért ekkora kockázatot vállalni, még akkor is, ha egy végtelenül felkészült hegymászóról van szó? A világ elég kíméletlen: nézzük meg a Forma-1 cirkuszát. Profi autóversenyzők száguldozva elégítik ki milliók szükségletét az izgalomra, aztán vagy belehalnak, mint Senna, vagy nem. Igen tudom, Schumacher tragédiája egy ártatlan síelés következtében történt. És valóban, ismét a mértékről van szó. Az nem reális, hogy a síelést a mi világunkban betiltsuk, ahogy az autókat sem zárhatjuk ki a balestek miatt a közlekedésből.
Természetesen mindenkinél más és más egy tett vállalása a kockázati faktor tükrében. Ebben pluralizmus volt és marad, miként abban is, hogy egy nagy bátorságot igénylő, ám végső soron magánszenvedélyt kielégítő tett következménye utáni az elhunytat hősnek, áldozatnak, vagy baleknak látjuk. Magam ebben a kérdésben Lukács György egyik interjújában elhangzottakat fogadom el. Lukács azt mondja, hogy kinéz az ablakon, és azt látja, hogy sok ember átrohan a piroson, hogy hamarabb érjen el ide vagy oda. Lukács erre úgy reagál, hogy az efféle kockázatvallást feleslegesnek tartja, mert valaki egy perc előnyért kockáztatja az életét.
Tudom: a hegymászás nem piros lámpa-ügy. Nagy kitartást, nagy elhatározást, nagy szakértelmet igényel, és még akkor is lehetséges a tragédia, mint most. Én úgy gondolom, hogy a józan mértéket átlépni akkor érdemes igazán, ha ezzel más emberek életét mentjük, netán egy egész közösség életét tesszük jobbá. Akár halálunk árán is. Tudom nagyon keskeny a határ: mikortól „hősi tett” valami, és meddig „nagy, de mértéken és értéken túli vállalás”. Vékony az ösvény, mindenkinek magának kell ezt eldöntenie, de azt is, hogy miképpen látja az ilyen tragédiákat, melyeket valaki, mint én is, a második, tehát a „túlvállalt kockázat” kategóriájába sorolok. Nos, én nem hősnek, hanem saját szükségletei és képessége áldozatának érzem Suhajda Szilárd tragédiáját, s miközben tisztelem a bátorságát is, de nem tartom hősnek: éppen a mérték eltévesztése okán. Igen, beszélek a család és a gyermeke árván maradásáról is, de arról is, hogy az ő élete feláldozása nem állt arányban a tett súlyával. Noha nyilván fontos hegycsúcsokat megmászni, de hol van egy hegycsúcs akár egyetlen ember életéhez képest?