Gábor György: Járt utakon, kitaposott ösvényeken
Annak idején, Rákosi Mátyás születésének 60. évfordulóján az Operaházban rendezett ünnepségen Dobi István a beszédét azzal kezdte, hogy a nagy ünnep fényét azon nyomban igyekezett kozmikus magasságokba emelni, s rétori bravúrral mindjárt az első mondatában, internacionalista auftaktként és nemzeti antréként, mintegy dialektikusan, továbbá leheletszerű eleganciával kifejezve a politikai miheztartás halkan, ámde annál határozottabban javasolt és támogatásról biztosított ösvényét, felhívta a figyelmet arra, hogy Rákosi elvtárs születésnapja növeli hálánkat és hűségünket a nagy felszabadítónk és támaszunk, a testvéri Szovjetunió és a hatalmas Sztálin iránt.
Vásárhelyi Mária: Hős apák, cserbenhagyott gyermekek
Suhajda Szilárdnak egy számomra nehezen érthető extrém sport, Szilágyi Józsefnek az igazság és a magyar szabadság volt a szenvedélye. De vajon lehet-e bármilyen szenvedély fontosabb egy gyermeknél, aki kizárólag azért született a világra, mert mi így döntöttünk?
Kardos András: Hős vagy áldozat?
Az biztosan alapkérdés, hogy érdemes-e akkora kockázatot vállalni, amelyet Suhajda Szilárd vállalt azért, hogy oxigénpalack nélkül megmássza a Mount Everestet.
Csillag István: Tízévente
"A szépen, nemesen és választékosan élő Orbán-elitnek Orbán nyomdokaiba lépve el kell jutnia a közpénz magáncélra való felhasználásától (sikkasztás), az ellenfél ellenséggé nyilvánításáig, majd a közösen elfogadott szabályok saját személyes érdekeikre írásától az idegen érdekek gátlástalan kiszolgálásáig."
Gábor György: Ráhel és a pünkösdi tananyag
A tanulás zsidó hagyományából átvett újszerű elemmel jelentkezett a Corvinus Egyetem és a miniszterelnök saját lábán álló és a saját férjének cégét képviselő Orbán Ráhel. A család, Ráhel és István a zsidó sávuot elsőrendűen fontos üzenetét közvetítették, amelynek készséggel biztosított helyet a Corvinus Egyetem.
Fleck Zoltán: Hogyan legyünk nagyon kicsik
"Magyarország zsugorodik. A szó szoros értelmében, mennyiségi és minőségi szempontból, gazdaságilag és kulturálisan és képletesen is, szava semmit nem ér, álláspontja megkerülendő, szándékai tisztátlanok."
Holoda Attila: Kinek lesz erre energiája?
Ha diplomáciai toporzékolásból, felesleges hangulatkeltésből és vétófenyegetésből energiát lehetne termelni, akkor talán már régen a világ energiaexportőrei közé tartozhatnánk, ám a szomorú valóság az, hogy dumából, magánrepülős rongyrázásból és hepciáskodásból nem lesz több energiánk most sem.
A mi kis keresztény-nemzeti darálónk - Gábor György publicisztikája
Pártunk és Maffiánk helyesen teszi, ha ledarálja a lélegeztetőgép dokumentumait, s velük minket, a mi munkánkat, adónkat és összespórolt pénzünket, mert autópálya-matrica ügyben 63 év múltán is hősiesen, bátran, elszántan és öntudatosan reklamálunk, ám ha ledarálják többszáz milliárd forintunkat, az senkit sem zavar, azért nem emeljük föl a hangunkat, nem reklamálunk, nem küldjük el őket oda, ahová leginkább tartozónak gondoljuk mindüket, hanem szépen és fegyelmezetten négyévenként újraválasztjuk őket.
Vásárhelyi Mária: A Matolcsy-effektus
14/03/2023 15:42
| Szerző: Vásárhelyi Mária
A mára kiteljesedő gazdasági válság kialakulásában és a korrupció burjánzásában legalább akkora a felelőssége a Matolcsynak, mint a kormány tagjainak vagy akár Orbán Viktornak. Hirtelen fellángoló őszintesége és bátorsága, egy félreállított, sértett ember bosszúszomjas őszintesége és bátorsága.
„A kormány gazdaságpolitikája utat tévesztett”, „Nincs igaza Orbán Viktornak”, „Törés van a kormányzat és az MNB között”, „Nincs célja a kabinetnek, miközben Magyarország növekedési és felzárkózási válságban van”. Ilyen és hasonló kemény, kormánykritikus szalagcímeket olvashatunk a független médiában, amelyek Orbán Viktor korábbi jobb kezének szájából (bocs a képzavarért) hangzottak el az elmúlt hetekben. És nekünk el kellene hinnünk, hogy Matolcsy György most ébredt rá, hogy a kormányzat gazdaságpolitikája (illetve annak hiánya), válságba taszította az országot. Aztán amint rádöbbent a szörnyű felismerésre, azonnal megnyomta a vészcsengőt, halált megvető bátorsággal kiállt az ország nyilvánossága elé, és őszintén megvallotta nekünk, hogy a kormány – tehát természetesen nem az MNB – elkúrta. Nem kicsit, nagyon!
Ez az őszinteség és bátorság azonban ezer sebből vérzik, hiszen nyilvánvaló, hogy egy félreállított, sértett ember bosszúszomjas őszintesége és bátorsága. Nem mintha nem lenne igaza az MNB elnöknek, hiszen az ország valóban mély válságban van a száguldó inflációval, a versenyképesség folyamatos csökkenésével, a felzárkózási esélyek romlásával, a mindent elborító korrupcióval, az újra mélyülő szegénységgel és a megalomán, ostoba beruházási tervekkel, csakhogy ez a történet nem most kezdődött el, hanem már akkor, amikor Matolcsy csillaga még magasan járt a magyar gazdaságpolitika irányításának egén.
De azért ne feledkezzünk meg a „közpénz jellegüket elvesztő”, alapítványokba kiszervezett százmilliárdokról, a költségvetésbe be nem fizetett jegybanki nyerségről, az MNB elnök fiának és haverjainak néhány év alatti milliárdossá tételéről, az unokatestvér csődbe vitt bankjáról, az elvált feleségnek vigaszdíjként juttatott polgármesteri címről –mindez természetesen közpénzekből.
Jusson eszünkbe, hogy Magyarország versenyképességének romlása nem most kezdődött, hanem sok évvel korábban és az elhibázott gazdaságpolitika is hosszú múltra tekint vissza. Matolcsy évtizedekig volt Orbán Viktor elsőszámú gazdaságpolitikai iránytűje, a miniszterelnök teljes mellszélességgel kiállt a jegybankelnök legfelháborítóbb szakmai döntései mellett is, abban bízva, hogy a felháborodást néhány nap alatt úgyis elfújja egy újabb botrány szele. És mivel a gazdaság valóban derekasan növekedett, így is történt.
Botrány botrányt követett, de Matolcsynak a haja szála sem görbült, Orbán bizalma nem rendült meg a jegybankelnökben. Ami persze érthető, hiszen ugyanezen idő alatt a miniszterelnök családja és baráti köre is feliratkozott a leggazdagabb magyarok klubjába. Hogy mindeközben a kormány annyi pénzt pengetett el értelmetlen és terméketlen beruházásokra és tüntetett el a korrupció mélységes mély bugyraiban, amelyből az országot teljesen új gazdasági pályára lehetett volna állítani, és még arra is jutott volna, hogy rendbe hozzák a lerongyolódott oktatást és egészségügyet, azt csak a politikára figyelő, kritikus gondolkodásra képes kisebbség realizálta. A Fidesz kormányzásának első tíz évében a korrupt, dilettáns, voluntarista gazdaságpolitika kártevéseit elfedte a világgazdasági fellendülés és az Európai Unióból ideérkező hatalmas támogatások jótékony homálya.
Aztán történt valami és a miniszterelnök környezete átrendeződött. Matolcsy kihuppant a gazdaságpolitikai orákulum szerepköréből, a miniszterelnöknek új jobb keze nőtt. A jegybankelnök elvesztette első számú udvari tanácsadó szerepét, jöttek új fülbesúgók, legelőször is Matolcsy korábbi helyettese, aki egyre feljebb jutott a miniszterelnök bizalmasainak ranglétráján. Ez különösen fájdalmas mélyütés lehetett a jegybankelnöknek. Mert hát kiesni a pikszisből – az valóban fájdalmas lehet. És akkor jött a megvilágosodás. Hirtelen ráébredt a jegybankelnök, aki lényegében elmozdíthatatlan ebből a pozíciójából, hogy Magyarország tévúton jár, a gazdasági válság mélyül, a kormány pedig ahelyett, hogy orvosolná, tovább rontja a helyzetet.
Mert félreállították, mert megsértődött, mert a tehetetlen düh felülkerekedett a lojalitáson. És immár tudja, hogy a stratégiai célok nélküli, kapkodó gazdaságpolitika, az ad hoc döntések, az ország összeszerelő üzemmé degradálása, kiszolgáltatása a keleti diktatúráknak, tévút. De ha most tudja, eddig miért nem tudta? Mert ha tudta az a baj, ha pedig nem, akkor az.
Abban, hogy az ország ilyen mélyre jutott, Matolcsy felelőssége legalább akkora, mint a kormány többi tagjáé vagy akár Orbán Viktoré. És ezt jó lenne nem elfelejteni pusztán amiatt, hogy 12 év ámokfutás után, miután kiesett a miniszterelnök kegyeiből hirtelen megvilágosodott.
