Mennyezet – Józsa Márta jegyzete
Gondolatok egy kórházban készült fotó kapcsán. „… itt naponta rászakadhatna egyesekre a mennyezet, az óriási hazugságok okán, de valamiért nem teszi. Jól működhetnek Magyarország fölött az égi tetőfedők …”
Annyit érünk amennyink nincs - Dési János jegyzete
Cigány itt az, akinek ebből elege van. Nyilván félrevezetett cigány, ha ezt nem akarja. Mert ha okos cigány lennénk, akkor a külügyminiszterrel repkednénk, közben pezsgőt kortyolnánk a kaviárhoz, hiszen magasan iskolázottak lennénk, akiknek fentről, onnan látszana, hogy nem térkép e táj, s a magasból még megvan az ország.
Még gombócból is sok – Rózsa Péter jegyzete
Még gombócból is sok a 16, nemhogy 16 ilyen évből! Bocsánat Szabó István nevű facebook-os posztoló olvasótól, hogy elloptam a péntek reggel közzétett gondolatát, de annyira találó, hogy folytatnám is nyomban.
Az abszurdum is stagnál – Selmeci János jegyzete
Abszurdum, hogy, 3,5 év gazdasági stagnálás után még mindig több mint 30 százalékon áll a kormánypárt, sőt akár még nyerhet is, a gazdasági miniszter pedig nem új munkát keres, vagy legalább egy számológépet valahol, hanem a Facebookon ír top tízes (bocsi, kilences) listát arról, hogy ki a nagyon hülye, és nincs rajta a kormány.
Sakkjátszma, vagy szétesett kampány - Kárpáti Iván jegyzete
Van az a pillanat, amikor az ember megáll, visszatekeri fejben az elmúlt heteket, és felteszi a kérdést: ez most zseniális sakkjátszma, vagy egyszerűen szétesett a kampány? Mert amit Lázár János produkál, az kétféleképpen értelmezhető. És egyik sem megnyugtató.
Pandadiplomácia - Józsa Márta jegyzete
Keleti nyitás ide vagy oda, itthon is jó lenne valamilyen célszerű szimbólumot találni a faunánkban, hogy nehogy elbízzuk magunkat, legyen valami újabb aggódni való.
Vörös kód – Józsa Márta jegyzete
Nem is rossz ötlet, húzzanak el valamennyien melegebb éghajlatra, abba a megérdemelt kilenc körbe, amelyre Dante főműve utal. Addig is félve dideregjen a nincsteleségbe taszított, vagy abban hagyott polgártársainkkal együtt mindenki, aki felelős az elnéptelenedő, lecsúszott régiók magára hagyásáért, a nyomorgók lenézéséért, az őket segítők üldözéséért, és a rablásra alapozott hatalmi cinizmusért.
A mindenható állam jóindulata
A rezsistopot hatalmas tettként állítják be, pedig valójában beismerés. Annak beismerése, hogy a társadalom jelentős része már nem bír el egy kicsivel magasabb számlát sem. Hogy a tartalékok elfogytak, hogy a "rezsivédelem" nem stabilitást teremtett, hanem egyensúlyozást a szakadék szélén.
Hikikomori – Szénási Sándor jegyzete
6/01/2024 15:03
| Szerző: Szénási Sándor/Klubrádió
A világ kezd rohadtul magányos lenni, Nagy-Brittaniától Japánig, ahol ezt a csontig ható érzést hikikomori-nak hívják, és ők speciel nagyon régen ismerik.
A KSH legutóbbi felmérése szerint a magyar lakhelyekből arányosan a legtöbbet magányos emberek lakják, 1,5 milliónyian, ezután jönnek csak a 3-5 fős háztartások.
A magányt, tehát az egyedüllétnek egy különösen megélt, társtalan formáját persze könnyen azonosítjuk az idősek, még inkább az özvegyek világával, holott az özvegyek száma a legutóbbi húsz évben 1 millióról lecsökkent 800 ezerre, ráadásul egy részük, jó esetben, családban él. Viszont az igazán, kérlelhetetlenül magányosok száma ugyanannyi idő alatt megduplázódott. Világos tehát, hogy másról van szó.
Ahogy az amerikaiak fogalmaznak, pusztító népbetegségről, ami egyáltalán nem korkérdés.
A Meta-Gallup tavaly őszi, 142 országban végzett felmérése szerint a megkérdezettek 24 százaléka magányos, leginkább fiatal felnöttek, 29 éves korig bezárólag. Persze, tudjuk, még a legnagyobb kutatóintézeteknek sem kell mindent elhinni, nekik is vannak furcsa, vagy okés, de csak félig-meddig betartott protokoljaik, ráadásul túl sok emberrel készült felvétel ahhoz, hogy ne nőjön a hibahatár, tehát az adatok legyenek tájékoztató jellegűek, ám a tendencia így is világos. A világ kezd rohadtul magányos lenni, Nagy-Brittaniától Japánig, ahol ezt a csontig ható érzést hikikomori-nak hívják, és ők speciel nagyon régen ismerik.
Semmi, és senki sem egyforma persze. Van, akit magányosnak bélyegeznek, ám szeret egyedül élni, és van, akit elvben körülvesz a családja, holott attól, mert valami társas, még lehet magány. Az is igaz, hogy fiatal korban a maró egyedüllét mindenféle aktuális kortünet nélkül is létezhet, csak ezt mi már elfelejtettük. Ezenkívül semmilyen kétdimenziós statisztika nem írja le az emberek szövevényes, sok dimenziós kapcsolatait, ámde.
Ámde a világ jobb, érzékenyebb elemzői, és politikai szociológiával foglalkozó szakerői komolyan kutatják – nem tegnap óta, de egyre inkább – a magány generációkon, és társadalmi csoportokban összeadódó pusztító erejének politikai hasznosítását, amivel sok újat persze nem mondanak, de legalább mondják és hangosan. Ahogy Cambridge-i professzor, Olivia Remes is hangoztatja, az embereknek erős szociális kapcsolatokra van szükségük a globalizáció, vagy bármi által is szétvert faluközösségi, lakóközösségi, családi, rokoni, baráti, üdvhadsereg-szintű, vagy a kuglizók testvéri összetartozását szolgáló körök kihűlt helyén.
Igen, mi is épp ezt a messze visszahangzó, ám mélyen igaz közhelyet akartuk mondani, kedves Remes, megspékelve a mondott kutatók helyzetjelentésével, hogy tudniillik a politika, ami a magányból is gyúanyagot csinál magának, sikeresen épít álközösségeket, kamu összetartozásokat, belakni jó hazugságvárakat, aminek a közepén persze mindig ő áll, ki más. A magányos csak a magányát, meg a reményét adja a szuverén politikához, az echte magyar nemzeti melldöngéshez, a világbíró orosz küldetéshez, meg a többihez, amit a sámánok előszednek a ládafiából. Szokott lenni nagy boldogság.
Egészen addig, amíg a kocsmában véget vetnek a zenének, és hazamennek a legények.
Oda, ahol változatlanul sötét van.
Szénási Sándor jegyzete a Hetes Stúdió 2024. január 6-i adásában hangzott el.
