
Gábor György: Járt utakon, kitaposott ösvényeken
Annak idején, Rákosi Mátyás születésének 60. évfordulóján az Operaházban rendezett ünnepségen Dobi István a beszédét azzal kezdte, hogy a nagy ünnep fényét azon nyomban igyekezett kozmikus magasságokba emelni, s rétori bravúrral mindjárt az első mondatában, internacionalista auftaktként és nemzeti antréként, mintegy dialektikusan, továbbá leheletszerű eleganciával kifejezve a politikai miheztartás halkan, ámde annál határozottabban javasolt és támogatásról biztosított ösvényét, felhívta a figyelmet arra, hogy Rákosi elvtárs születésnapja növeli hálánkat és hűségünket a nagy felszabadítónk és támaszunk, a testvéri Szovjetunió és a hatalmas Sztálin iránt.

Vásárhelyi Mária: Hős apák, cserbenhagyott gyermekek
Suhajda Szilárdnak egy számomra nehezen érthető extrém sport, Szilágyi Józsefnek az igazság és a magyar szabadság volt a szenvedélye. De vajon lehet-e bármilyen szenvedély fontosabb egy gyermeknél, aki kizárólag azért született a világra, mert mi így döntöttünk?

Kardos András: Hős vagy áldozat?
Az biztosan alapkérdés, hogy érdemes-e akkora kockázatot vállalni, amelyet Suhajda Szilárd vállalt azért, hogy oxigénpalack nélkül megmássza a Mount Everestet.

Csillag István: Tízévente
"A szépen, nemesen és választékosan élő Orbán-elitnek Orbán nyomdokaiba lépve el kell jutnia a közpénz magáncélra való felhasználásától (sikkasztás), az ellenfél ellenséggé nyilvánításáig, majd a közösen elfogadott szabályok saját személyes érdekeikre írásától az idegen érdekek gátlástalan kiszolgálásáig."

Gábor György: Ráhel és a pünkösdi tananyag
A tanulás zsidó hagyományából átvett újszerű elemmel jelentkezett a Corvinus Egyetem és a miniszterelnök saját lábán álló és a saját férjének cégét képviselő Orbán Ráhel. A család, Ráhel és István a zsidó sávuot elsőrendűen fontos üzenetét közvetítették, amelynek készséggel biztosított helyet a Corvinus Egyetem.

Fleck Zoltán: Hogyan legyünk nagyon kicsik
"Magyarország zsugorodik. A szó szoros értelmében, mennyiségi és minőségi szempontból, gazdaságilag és kulturálisan és képletesen is, szava semmit nem ér, álláspontja megkerülendő, szándékai tisztátlanok."

Holoda Attila: Kinek lesz erre energiája?
Ha diplomáciai toporzékolásból, felesleges hangulatkeltésből és vétófenyegetésből energiát lehetne termelni, akkor talán már régen a világ energiaexportőrei közé tartozhatnánk, ám a szomorú valóság az, hogy dumából, magánrepülős rongyrázásból és hepciáskodásból nem lesz több energiánk most sem.

A mi kis keresztény-nemzeti darálónk - Gábor György publicisztikája
Pártunk és Maffiánk helyesen teszi, ha ledarálja a lélegeztetőgép dokumentumait, s velük minket, a mi munkánkat, adónkat és összespórolt pénzünket, mert autópálya-matrica ügyben 63 év múltán is hősiesen, bátran, elszántan és öntudatosan reklamálunk, ám ha ledarálják többszáz milliárd forintunkat, az senkit sem zavar, azért nem emeljük föl a hangunkat, nem reklamálunk, nem küldjük el őket oda, ahová leginkább tartozónak gondoljuk mindüket, hanem szépen és fegyelmezetten négyévenként újraválasztjuk őket.
Gábor György: A magyar fejsze
15/05/2023 16:39
| Szerző: Gábor György
A bűnbánat nem erőssége a „keresztény” magyar világnak, pedig – ha gigantikus keresztényeink nem tudnák – ez előfeltétele a megigazulásnak, s kifejezése annak, hogy a bűnt a továbbiakban kerülni akarja annak elkövetője.
Keresztelő János ugyancsak élt a fejsze példázatával. Azt mondta, hogy „a fejsze már a fák gyökerén van. Minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek.” (Lukács 3,9) Azokra mondta ezt, akik képtelenek a bűnbánatra, a hazudozóknak, az alakoskodóknak, a szemforgatóknak, mindazoknak, akik becsapják és félrevezetik környezetüket.
A ferences rendi Böjte Csabának is eszébe jut a fejsze, nem a bűnbánatra képtelenek apropóján, hanem úgy általában a nőkre gondolva, mert – mint mondja – „ilyenek a nők. Ha virágot kapnak turbékolnak. Ha a fejsze fokával kopogtatják a vállukat, akkor sikoltoznak. Nem olyan komplikált a női lélek.” Valószínűleg kiment a fejéből például Assisi Szent Klára, a ferences rend női ágának (klarisszák) az alapítója, de hagyjuk is, egyszer talán majd az ő életéről is fog olvasgatni Böjte atya, s a tőle fennmaradt írott anyagokba is belepillant alkalomadtán.
Böjte atya felháborodását az váltotta ki, hogy akadt egy fiatal nő, aki megtette vallomását arról, hogy miként alázták meg, abuzálták és traumatizálták őt egy életre, s meglehet, rajta kívül még másokat is a Böjte atya alapítványához tartozó gyermekotthonokban. Mint a hírekből kiderült, Böjte atya tudott a förtelmes gyalázatról, de nem tartotta fontosnak és szükségesnek értesíteni a hatóságokat. Aztán jött egy nő, nem virágot kapott, elmaradt a turbékolás, hanem a fejszénél is rettenetesebbet, hát most sikongat – Böjte atya szép keresztényi kifejezésével élve.
Ha valaki a nőről – úgy általában véve – a fejsze fokára és a fejszével összetalálkozó nő vállára asszociál, más tünetegyüttessel kiegészülve minden további nélkül felmerülhet akár a súlyos pszichózis állapota is az esetében, amely szakember segítségének mielőbbi igénybevételét sürgeti. Ha valaki ugyanezt az abuzált áldozat rettenetes beszámolója nyomán képes kipréselni magából, az nettó undort keltő szörnyeteg, akit – Keresztelő János biblikus és metaforikus szavait felidézve – fejszével vágnak ki és vetnek tűzre a sok hasznos gyümölcstermő fák sorából. Az a fiatal nő – és a többiek mind – ugyanis a biztonságot remélték, otthon helyett otthont, Isten nevében, aztán Isten nevében a félelem, a rettegés és a megalázás jutott csak ki nekik. Vagyis Böjte sem képes a bűnbánatra, a további megalázásra viszont – saját hazug igazának rendíthetetlen tudatával – annál inkább. Amúgy – épp csak megemlíteném – Böjte atya mások mellett az Év embere díj, A Haza Embere díj, A Magyar Köztársaság Érdemrend középkeresztje, A Magyar Szabadságért díj, a Boldog gyermekekért, boldog családokért díj, a Pro Cultura Hungarica díj, az Európai Polgári Díj tulajdonosa, A Magyar Kultúra Lovagja, s a Magyar Művészeti Akadémia aranyérmese, stb.
S ha már a bűnbánat elmaradásáról ejtünk szót, meg a nőről és a fejszéről, tanulságos és a fentihez kísértetiesen igazodó eset volt az, amikor Novák Katalin néhány beépített konyhakredenc méretű markos kísérőjével kilibbent a hivatala előtt békésen tüntető, molinókkal álldogáló, többszörösen megalázott, rabszolgának tekintett és kormányzatilag semmibe vett tanárnők közé. Elmondta, hogy azért jött, mert roppant mód érdekli, mit gondolnak a megjelent pedagógusok, aztán érdemi válasz vagy ígéret helyett kigúnyolta őket, mondván, nincsenek tisztában a törvényekkel, s amikor az egyik állás nélkül maradt pedagógus felhívta a figyelmét arra, hogy egy raktárban is többet kereshetne, mint pedagógusként, s nem tekinti többnek Novák Katalin kiruccanását a várbeli vityillójából, csak üres propagandisztikus cselekedetnek, Novák Katalin, roppant öntudatról téve tanúságot, azonmód megsértődött, s gorilláinak koszorújában durcikásan visszavonult a palotájába.
Pedig neki is lett volna miért bűnbánatot tartani. Legfőképp azért, amiért egykor kulturálatlan, felettébb ostoba és minden empátiát nélkülöző módon egycsapásra sértette meg és gúnyolta ki a magyar társadalom kiemelten fontos, ám ennek ellenére többszörösen semmibe vett és megalázott két rétegét, az egészségügyi dolgozókat és a pedagógusokat. Tudniillik midőn családjával a bűnös, romlott, agonizáló Nyugaton élt, az alábbi cinikusan nagyképű és lesajnáló blogbejegyzést engedte meg magának: „Hálás vagyok a sorsnak, hogy nem kórházi ápolóként vagy pedagógusként élünk röhejes jövedelemből.”
A bűnbánat Novák Katalin esetében is elmaradt. És a lengyel nagykövet is csak egyetlen szót várt volna el Novák Katalintól, a „sajnálom”, vagy a „bocsánat” szavak valamelyikét, amire a magyar elnök asszony szintén nem volt képes, helyette kioktatta a lengyel nagykövetet, hogyan is kell értenie az általa néhány nappal azelőtt kinevezett vezérkari főnök ostoba és tudatlan szavait.
A bűnbánat nem erőssége a „keresztény” magyar világnak, pedig – ha gigantikus keresztényeink nem tudnák – ez előfeltétele a megigazulásnak, s kifejezése annak, hogy a bűnt a továbbiakban kerülni akarja annak elkövetője.
Szóval, drága magyar polgártársaim, ideje lenne átgondolni Keresztelő János biblikus hasonlatát, majd a metaforikus fejszét a hónunk alá csapva szépen fölbaktatni a Várhegyre, s kivágni onnan a gyümölcsöt nem hozó, korhadt fákat. De mind egy szálig!
Annyi van belőlük, hogy meglátjátok, bőven jut majd elég tűzifa télire!