Arató András: Nem dicsérni, de temetni se’ – Válasz Kardos András február 28-án megjelent A diktatúra és "ellenzéke" c. írására.

Roppantul megörültem Kardos András írásának a Szabadság Klub utolsó februári számában. Végre valaki megírta az ítéletet az ellenzékről, mármint a parlamentiről, sőt, idézőjelek közé is helyezte, nem a véleményét, hanem annak tárgyát, amely írásjelek ebben a kontextusban ironikus jelzőt kölcsönöznek neki, esetleg ellenkező előjelet biggyesztenek hozzá, vagy akár a létét is tagadhatják. E konkrét esetben az örömöm forrása az egyet nem értés.

Most éppen a DK parlamenti felszólalása a kis MOK ügyében a kritika tárgya, minthogy ennek éppúgy nem lesz hatása az orvosok kamarájának túlélésére, mint ahogy a többi, példaszerűen felsorolt ügy, MTA, CEU, SZFE, stb. egyikében sem volt. Az-e ezúttal (is) a szemrehányás tárgya, hogy hiábavaló ez a felszólamlás éppúgy, mint a többi, hiszen nem bukik meg tőle a rendszer, sőt, a konkrét ügyek folyása sem kap semmilyen gellert? Feltételezem, nem a beszéd tartalma a problematikus, hiszen akkor az lenne a kritika célkeresztjében.

„Hiába: tetszik vagy sem, a jelenlegi parlamenti ellenzék soha nem fogja Orbánt leváltani. Se ereje, se képessége, se tehetsége.”

Nem dicsérni jöttem az ellenzéket, de temetni sem. Olyan, amilyen, nem kísérlem meg annak megfogalmazását, hogy milyennek kellene lennie, megteszik ezt mások naponta többször is, olyanok, akik éppúgy nem tudják, mint én – nagyjából azt mondják, legyen másmilyen.

A jelenség természetesen minden aktivitást körülölel. Ha valaki csinál valamit, még mielőtt elkezdené, már megmondják neki, hogy úgy nem jó, máshogy kell azt.

A gázszerelő és a vej kezébe vándorol minden vagyon, a kórházakban rend nincs, csak fegyelem, a gyerekeinkről-unokáinkról lekerül a gondolkodás béklyója, újra a siker reményével pályázhatunk az agresszor utolsó csatlósa címre, mi pedig írogatunk, készítjük a rádióműsorainkat, noha „minden demokrata és szabad ember kutya kötelessége, hogy minden módon egy valódi változás esélyein dolgozzon.”

Igaz-igaz, csakhogy. Honnan tudhatja bárki is, hogy nem éppen egy valódi változás esélyein dolgozik? Aki elmondja a rosszról, hogy rossz, őt joggal tekinthetjük „pozitív hősnek”, mert elutasítja a rosszat. Minden egyes csepp tölti a poharat, mint meteorológus elmaradt zivatarja az államtitkárét, noha az özönvizet csak az utolsó utáni hozza el. Szándékai ellenére is kerülhet valaki a rendszer sírásói közé, például aki éppen vasútat vagy szárazelemgyárat épít a Kínai Népköztársaság kegyeit lesve, az is csepegtet a pohárba.

A legendárium szerint 1789. július 14-én a bürokrácia lassúsága miatt elégedetlenkedő polgárok morgolódtak a Pont Neufön. Nem is sejtették, hogy a Bastille-nak annyi. Nem tudni, miből lesz a cserebogár, de lesz, és a tyúkok már nagyon várják. A kis Tur és az óceán összefüggését képesek vagyunk elfelejteni, mert a pór menyecske túlnan-átellenben elvonja a figyelmünket, de aztán…

Ha mindenki, minden polgár, citoyen a maga lehetőségeihez mérten a „közjóért” cselekszik, az meghozza az eredményét.

Mindamellett igazad van, sürgős lenne a dolog.