Zöld föld – Józsa Márta jegyzete

Az „aranykor” kezdete, azaz Donald Trump január 20-i beiktatása óta egyre több filmet néztem meg Grönlandról, a zöld földről, hiszen a szó eredetileg azt jelenti. Valószínűleg mint régen elmúlt emléke egy klímaváltozásnak. Bár az új szerint is zöldülőben lehet ez a földtanilag és a távolság szerint is Észak-Amerikához, jogilag félig-meddig Dániához tartozó autonóm terület a maga alig hatvanezer lakosával.

Ahol élnek fiatalok is természetesen, és nem túl könnyen. Ma már van ugyan egyeteme a világ legnagyobb szigetének, de csak kevés szakkal, egy normál grönlandi fiatalnak az a dolga, hogy ha egyetemre akar menni, akkor menjen a légvonalban több mint 3500 kilométerre levő fővárosába, Koppenhágába. Ahová több mint hét órán keresztül tart a legolcsóbban is hat-hétszáz euróba kerülő repülőjegy. Szóval onnan nem lehet hazaugrálni a hétvégén anyuhoz. Amúgy Washington is csak egy két-háromszáz kilométerrel van közelebb Nuukhoz, a grönladi fővároshoz, bár a repülési idő valami miatt két órával hosszabb. Hanem inkább az a kérdés, hogy mi történik azokkal a fiatalokkal, akik jó eséllyel életükben először látnak például igaz fát, no meg persze villamost is, amikor kiszabadulnak az arktikus paradicsomból – hiszen a gyerekkori helyszín nyilván nekik is az. Az az otthoni elvárás, hogy menjenek csak, tanuljanak, aztán vigyék haza a tudást, hogy gyarapodjék velük a helyi társadalom.

Ismerjük ezt a mondatot itthonról is, amikor egy borsodi, vagy ormánsági roma értelmiségit azzal a finoman szólva sem korrekt mondattal kérnek számon, hogy miért nem mész haza felemelni a népedet. Azt mondják Koppenhágában, hogy a grönlandiakkal csak a baj van, műveletlenek, nem ismerik a többség szokásait, nem is szívesen barátkoznak velük. Annak sem örülnének, ha a gyerekük velük barátkozna, pláne házasodna. Ismerős, ugye.

Az elvárások, amelyeket a gyerekeink elé támasztunk, és azután elfelejtjük, hogy valójában mire is kérjük őket. Hogy feleljenek meg egy számukra ismeretlen közegnek, fogadják el, és semmiképpen se vitassák a szabályaikat, mert a nagyok, üljenek bármilyen hatalom bármely székében, úgyis mindent jobban tudnak. És aki ezt nem fogadja el, az máris stigmát kap, lehetőleg egy életre, és annyi tapasztalata marad csak meg, hogy rosszul jár, aki nem tagozódik be.

Nem tudom, hogy az inuit fiatalok hogy fogják viselni, ha egyszer egy majdani fővárosukban, teszem azt Washingtonban számítanak majd lenézett, másodrendű állampolgárnak, ferde szeműnek, rénszarvasszagúnak. Azt viszont látom, hogy nem kell messzire menni, ha azt keressük, hogy melyik diák érzi magát idegennek, elesettnek, szemüvegesnek, romának, szegénynek egy magyar iskolában. Amelyet történetesen még Brüsszel sem akar gyarmatosítani.

Világszerte szoronganak és kiszolgáltatottnak érzik magukat a fiatalok, akár azért, mert nagyhatalmak sakkoznak országaikkal, akár azért, mert sokukat a saját országukban tologatnak ide-oda pillanatnyi politikai elgondolások szerint.

Mondjuk sokan bármennyire vártak voltak volna egy Erasmusra, már nem tudják megpályázni, mert az ő szempontjaikat semmibe vevő kupecek előre tolták a saját érdekeiket. Ha kellett, beszántották az egyetemeket, mintha zöldmezős beruházásokra lett volna szükség. Mások meg hiába szoktak rá a digitális, meg a hibrid oktatásra, a pedellusnál kell hagyniuk a telefonjaikat.

Így aztán, amikor bombabariadókkal volt tele az ország, sokan nem tudtak a szüleikkel kommunikálni. Hogy megvannak, jól vannak, mikor menjenek haza, hogy elmondják, hogy félnek. És az, ahogy elnézzük, egyre kevesebb helyen ritka, és sehol sem könnyű dolog.

Józsa Márta jegyzete a január 23-i Útszélenben hangzott el, meghallgathatják a fenti lejátszóra kattintva.