Képeslap – Józsa Márta jegyzete

Sokan lehetnek még, akiknek volt valamikor képeslapgyűjteménye. Olyan igazi, amit valahol távol megvásároltak, megírtak, felbélyegeztek, postára adtak, pár nap múlva meg is érkezett, és lehetett örülni annak, hogy az amerikai nénikénk remekül nyaral a tengerparton ameddig mi a kertben kapáljuk a krumplit. Ma efféle emlékeket fizikai tárgy formájában talán csak hűtőmágnesként szoktunk házhoz vinni arra való emlékeztetésként, hogy én voltam valahol, ahová te nem jutottál el, holott nyilván szerettél volna, különben nem hoztam volna neked éppen onnan egy teljesen fölösleges, és még csak nem is funkcionális giccset.

Annak idején cipősdobozban volt praktikus tárolni az összegyűjtött képeslapokat, mindenesetre több elfért bennük, mint akár a legnagyobb mai hűtőn elhelyezkedő ékesség. Ha magunk nem is utazhattunk sehova, akkor is jó volt nézegetni, hogy érdekes helyek vannak a világban, ahova mi úgysem kapunk soha az életben útlevelet. Pénzünk meg aztán végképp nem lesz rá.

Jóllehet a képeslapok küldése általában kiment a divatból, vannak szerencsések, akik ma is hozzájuthatnak ilyesmihez, hogy ne csak a közösségi oldalakon bámulhassák kedvenceik szépen fényezett, előnyös pózban készült portréját. Ilyenek például a vízügyesek, az Országos Vízügyi Főigazgatóság dolgozói, „mérnökök és természettudósok, geológusok, vegyészek, fizikusok dolgoznak 350-400 ezer forint bruttókért” pontosította egyikük a Telexnek. Nekik karácsonyra valódi meglepetés érkezett. Bárha még december közepén is úgy tudták, hogy a szeptemberi, dunai árvíz elleni védekezésük jutalmául prémiumot kapnak, ami a pénzt illeti, az végül vízhez illően elpárolgott. Sebaj, kaptak Orbán Viktor arcképével díszített képeslapot az ünnepre. Hűtőmágnesre már nem telhetett, de azért kedves gesztus volt ez így is a fa alá. Amolyan ántivilágot idéző. Azt a világot, amelyben a postai küldemények kézbesítésük előtt megpihentek a cenzorok gondos kezei között. Vagy amikor egy határátkelés egyet jelentett az órákig való várakozással, komolyabb helyeken vegzálással, testi motozással.

Ma már erről néhány emlékezetes helyszínen nincs szó, januártól ugyanis megszűnt a román-magyar határellenőrzés, ahogy azt mindenki hírül is adta, szabadon, várakozás nélkül jöhet-mehet bárki akárhányszor. Kivéve, hogyha vonattal menne, mert a nagy nemzetközi figyelemmel kísért eseményről a jelek szerint senki sem küldött még csak egy képeslapot sem a MÁV-nak. Vagy ha küldtek is, ott lapul kézbesítetlenül a postás táskájában, sajnos nem értesültek még erről a schengeni hókuszpókuszról. Viszont jól tudják, hogy be kell tartani a menetrendeket, ellenkező esetben nagy miniszteri irgum-burgum lesz a vége. Így a nemzetközi vonatok menetrendszerűen megállnak a volt határon a semmiben, és kivárják azt a negyven percet, amelyet egy korábbi korszakban a most már nem létező ellenőrzésre használtak. Érthető, ugye?

Gondolom sokáig így is marad a helyzet, elvégre vasfüggöny telepítésére is van nosztalgikus igény, lásd déli határainkon a nagy sikerű politikai terméket, az úgynevezett NATO-drótos kerítést. Esetleg a várakozási időt fényképezkedésre is használhatnák az utasok, egy-két élelmes vállalkozó hűtőmágneseket is gyárthatna az eltűnt trianoni határ emlékére. Vagy képeslapot, hogy viszonozzák kedves vezetőink gyakori figyelmességét. Úgyis divat a retro. És egyszer ennek értelmében mindenki elfoglalhatja méltó helyét egy megsárgult képeslapon.

Józsa Márta jegyzete az Útszélen 2025. január 9-i adásában hangzott el a szerző felolvasásában.