Önbecsapás manipulált fotókkal - Selmeci János jegyzete
Vacsora után még megnézi az emailjeit, kapott egy összefoglalót a héten megjelenő közvélemény-kutatásokról. A Nézőpontnak hisz a legjobban, mert szerinte az emberek érzik, hogy ez a kormány értük dolgozik, és megoldja a problémáikat.
Orbán lemond - Rózsa Péter jegyzete
Az Európai Unió, a NATO perifériájára kerülve, Magyarország Orbán nemkormányzása jóvoltából kötélen ingadozik a kiesés határán.
A hang - Szénási Sándor jegyzete
Amerika hangja ismét megszólal. Pontosabban az Amerika Hangja szólal meg, a nemzetközi rádió, amelyet a Trump adminisztráció felfüggesztett, ám most egy szövetségi bíró elrendelte az újraindítását.
A kicsinyes hatalomgyakorlás iskolapéldája - Kárpáti Iván jegyzete
Először jelzik, hogy hibáztál, persze csak finoman, egy fegyelmi eljárással, amely végül még büntetéssel sem jár. Aztán elkezdődik a valódi folyamat: eltűnsz a kirakatból, megszűnnek a szerepléseid, egyre kényelmetlenebb helyzetekbe kerülsz, végül pedig ott találod magad egy olyan pozícióban, amelyről mindenki tudja, hogy száműzetés. Sunyi, adminisztratív eszközökkel dolgoztak, addig szívatták, amíg magadtól felmondott.
Kohn, Grün és Orbán - Dési János jegyzete
Orbánnak és hazugsággyáros kis csapatának, oroszostúl, KGB-stűl, cselédsajtóstúl már csak a háborús riogatás és a fenyegetés maradt. Persze azt ne felejtsük el, március 15-én Budapesten vagy háromszor annyival többen voltak kiváncsiak a valóságra, mint a hazugságra.
Kilakoltatási történet – Józsa Márta jegyzete
Az Útszélen szerkesztő-műsorvezetője ezúttal a Nemzeti Együttcinizmus Rendszeréről és előzményeiről írt, személyes élmények alapján.
Erőpróba – Kárpáti Iván jegyzete
Március 15-én valójában nem a beszédek lesznek a legfontosabbak … – a Hetes Stúdió műsorvezetőjének gondolatai az idei március 15-e tétjéről, dilemmáiról.
Mi a fenéről is beszélünk? - Selmeci János jegyzete a túlélési gyakorlathoz
Minden félévben megírom azt a jegyzetet, amiben azt kérem Önöktől, hogy támogassák a Klubrádió fennmaradását. Ez most itt az a jegyzet, és most abban az alig pislákoló reményben kérem a támogatásukat, hogy valami talán változni fog, és mi magyarok így együtt meg tudunk haladni dolgokat, találni konszenzusokat, kötni szövetségeseket azért, hogy egy egészségesebb, boldogabb hely legyen a hazánk, és rendezzük végre közös dolgainkat, vagy legalább beszéljünk itt a Klubrádióban is sokkal többet arról, ami tényleg fontos.
Vásárhelyi Mária: A vezető értelmiség árulása
13/04/2023 08:00
| Szerző: Vásárhelyi Mária
Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a tanulatlanság és tájékozatlanság áldozatai vagyunk. Mert mit várhatunk a többségében nyomorgó, robotoló, propagandával agyonmanipulált tömegektől, ha a legmagasabban képzett, legiskolázottabb rétegek tagjainak jelentős része együttműködik a rendszerrel.
„Hát, igen, az iskolázatlanok, tájékozatlanok, a kistelepüléseken élő idősek tartják hatalomban ezt a gengszter bandát” – szoktuk magyarázni magunknak, hogy hogyan történhetett meg immár negyedik alkalommal, hogy a magyar választók kétharmados többséghez segítették a kormányzó pártokat, miközben az elmúlt 13 évben kilopták alólunk az országot, lezüllesztették az oktatást, az egészségügyet és a szociális ellátó rendszert, lebontották a teljes demokratikus intézményrendszert és teljes külpolitikai elszigeteltségbe zárták az országot.
Könnyű magyarázat a tudatlanokra és tájékozatlanokra hárítani a felelősséget mindazért, ami az elmúlt évtizedben Magyarországon történt, csak sajnos nem felel meg a valóságnak. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a tanulatlanság és tájékozatlanság áldozatai vagyunk. Mert mit várhatunk a többségében nyomorgó, robotoló, propagandával agyonmanipulált tömegektől, ha a legmagasabban képzett, legiskolázottabb rétegek tagjainak jelentős része is együttműködik a rendszerrel. Pedig róluk nem mondhatjuk el, hogy nem látják, nem értik, hogy mi történik az országban.
Az egyik legszégyenteljesebb folyamat az egyetemi vezető „elit” részvétele a rendszer fenntartásában. Némán asszisztáltak az egyetemi autonómia felszámolásához, a források évről-évre történő csökkentéséhez, a felsőoktatási intézmények vagyonának ellopásához, az intézmények politikai megszállásához. Részvétlenül nézték végig az ország legszínvonalasabb egyetemének elüldözését és az SZFE szétverését, viszont azonnal rendezték soraikat és tiltakoztak, amikor az EU illetékes szervei végre úgy döntöttek, hogy a továbbiakban nem finanszírozzák a felsőoktatás szisztematikus szétverését.
Hasonlóan kiábrándító volt az akadémiai „elitek” viselkedése is, akik lényegében ellenvetés nélkül tűrték a komoly hagyományokra visszatekintő akadémiai rendszer – teljesen értelmetlen - felszámolását, kutatóintézetek politikai okokból történő megszüntetését, az intézményi források centralizálását, megnyirbálását és a kritikus hangok elhallgattatását.
És bár reményre adott okot a pedagógusok bátor és kitartó ellenszegülése és folyamatos tiltakozása a közoktatás lezüllesztése ellen, azért ne feledjük el, hogy ezekben az akciókban mindössze a pedagógus társadalom 15-20 százaléka vett részt, ahogyan nem voltak többen azok sem, akik nyilvánosan szolidaritást vállaltak a tiltakozási akciókban résztvevő, és ezért állásvesztéssel büntetett kollégáikkal.
Nem szerveződött látható ellenállás az egyre durvább eszközökkel terrorizált és kizsákmányolt többi közalkalmazotti körben sem, nem téved a kormány, amikor úgy gondolja, hogy a közigazgatásban dolgozókkal bármit megtehetnek, anélkül, hogy tartania kellene szervezett tiltakozási akciótól.
Bár az orvosok azzal, hogy kétharmad részük újra belépett a hatalom által szétverni kívánt kamarába, jelezték, hogy elégedetlenek a kormány egészségügyi politikájával, és komoly ellenállás bontakozott ki az ügyeleti rendszer kontár átalakítása miatt is, abban, hogy a magyar egészségügy ilyen mélyre süllyedt, felelősségük van az egészségügyben dolgozóknak is. Mert bár a maga helyén mindenki tette, amit tennie kell, korábban képtelenek voltak megszervezni magukat és ellenállni a kormány kizsákmányoló politikájának. Ne feledkezzünk meg a magára hagyott Sándor Máriáról és a kilátástalanság miatt külföldre menekülő egészségügyi dolgozók tízezreiről sem.
Ami a sajtóban dolgozókat illeti, bár kisebbik részük, egzisztenciális kockázatot is vállalva, próbálja megőrizni függetlenségét, fenntartani az újságírás szakmai ethoszát és leleplezni a hatalmi visszaéléseket, ám a sajtó munkatársainak többsége lesütött szemmel vagy mosolyogva szolgálja ki a hatalom elvárásait, megcsúfolva ezzel saját hívatásuk legalapvetőbb normáit.
Persze tudjuk, hogy minden esetben kemény egzisztenciális kérdésekről is szól a történet, hiszen a Földrajzinév-bizottság több mint egy évtizeddel ezelőtti szétkergetése óta már nem lehet kétségünk afelől, hogy a kormány nem megegyezni próbál az elégedetlenkedőkkel, hanem hatalmi erőszakkal fojtja el a kritikus hangokat. A társadalom többsége pedig tűri a megaláztatásokat és teljes közönnyel nézi végig, ahogy a lázadókat megfélemlítik, egzisztenciálisan ellehetetlenítik. Azonban ezt a legkevésbé éppen a tanulatlan, tájékozatlan, agyonmanipulált legszegényebbeken kérhetjük számon. Ha ők azt látnák, hogy az elégedetlenség már az értelmiség szájáig ér, hogy a „tanult, városi emberek” képesek összefogni és ellenállni, akkor ez számukra is példa lenne. Ám amíg ez nem történik meg, addig ne próbáljuk a felelősséget rájuk hárítani.
